Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Lovicsek Béla: Napkelte
A szibériai legény ismét vidám: nagy tehertől szabadult meg. Dudorász, fütyö- rész, s időnként rádmosolyog. Belenyúl a nadrágzsebbe, dohányt csíp az ujja közé és felkínálja. Magad sem tudod, miért teszed, nem fogadod el. A legény arca hirtelen elkomorul, s úgy hátbavág a géppisztolyával, hogy majd a lelked köpöd ki. Hej, ha a torkának ugorhatnál! — Maga idevalósi? — kérdezte a leányka egészen közel állva hozzám. — Mi közöd hozzá? — mordultam rá haragosan. — Szólni sem szabad!? — méltatlankodott. — Hazajött a semmire!? — Mondtam már, hogy hagyjál! Eloldalgott, de kis idő múlva ismét visszatért, s tovább próbálkozott. — Most aztán mi lesz magával? — Olyan vagy te, hallod, mint a bogáncs!... Beletapadsz az emberbe. Hallott már valaki ilyet!? Nem szégyelled magad!? — Nem bántom én ___ M érgesen ránéztem. Apró egérfogai úgy villogtak, mint a gyöngysor. Nem is csúnya. Kicsit vékonyka még, de nem csúnya. Olyan tizenhat-tizenhét évesnek néztem. — No, tágíts innen, amíg nem késő! — mondtam valamivel barátságosabban, s nyúltam a zsebembe. Veszettül kívántarti a füstöt. Kotorásztam, pedig jól tudtam, hogy egyetlen szál dohányom sincs, hiszen már a zsebbélést is elfüstöltem régen. Dehát olyan az ember, hogy mindig reménykedik; hátha. — Talán bizony leharap az orromból? Elnevettem magam kínomban, mire vérszemet kapott, és csak duruzsolt, duruzsolt a fülembe, összehordott hetet-havat, nem győztem hallgatni. — Tudod, mi vagy te!? — Tudom, bogáncs! — Fészkes fenét, aki megenne! ... Egy szürke madár vagy, aki hajnaltól estig csak sipog, sipog, hogy az embernek szétpattan tőle a feje! Hát ez vagy, hogy a fene vigyen el! Elhallgatott. Ügy láttam megsértődött, de nem telt el két perc sem, újra megszólalt: — Éhes? Olyan anyásan kérdezte, hogy valami megszorította a szívemet. „Te kis bogáncs, te kis szürke madár! Mit tudod te, milyen feneketlen bendő lapul a gúnyám alatt!? Megennélek pakkostól, mindenestől, s meg se kottyannál!“ Nem válaszoltam. Még a sóhajtásomat is elfojtottam. Bakancsommal bö- ködtem egy kavicsot. Szinte jól esett hallani, mikor néha megcsikordult a talpam alatt: ingerlőn belenyilalt a gerincembe. — Adok ám szívesen, ha éhes ...??? Választ sem várva kopott bőröndjéhez ugrott, s ügyes ujjal bogozta ki a kócmadzag csomókat. Aztán feltárult a bőrönd teteje. Szinte megszédültem a látottaktól: fél házi kenyér púposodott az egyik felében, idei csirke pirosra sülve, jó darab szalonna, néhány vöröshagyma... — Tessék, lásson hozzá! — Hát neked mi lesz? — próbáltam türtőztetni magam. Vadállati éhség szakadt rám, s már-már elrohantam szégyenemben, de a lány olyan szíves szóval kínálgatott, hogy nem tudtam ellenállni. Hozzáfogtam. Egyik szelet kenyeret a másik után kebeleztem be. A csirkének egyetlen csontját sem dobtam el. Azután a szalonnára és hagymára került a sor. Őrölt a malom, őrölt fáradhatatlanul... Ülsz a lágerben a priccsed végén. Bekapod a savanyúkáposzta levest, vagy a csalán, vagy a korpalevest. Aztán szertartásosan a kenyérevéshez fogsz. Morzsánként eszegeted, csipegeted, mint kismadár az ablakpárkányon. És mindezt csak azért teszed, hogy minél tovább tartson. Közben arra gondolsz, jó volna megérni azt a napot, amikor egy darabka kenyeret az asztalon hagysz ebéd után, mert már nem bírod megenni...
