Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Lovicsek Béla: Napkelte
Este lefekszel. Éjféltájban végiglopódzol a barakon, nem vetette le valaki a bakancsát, hogy „megfújhasd“. Kenyeret, szalonnát kapnál érte cserébe. Hogy a társad mezítláb maradna, törődsz is vele ... Vagy hanyatt fekve nézed a mennyezetet és sorra szeded az ételeket. Csodálatosképpen szádban érzed az ízüket: tejfölös bableves, palacsinta, paprikáskrumpli, füstöltoldalas, túrós csusza ... ízlelgeted az ínyenc falatokat, ízlelgeted, csak éppen a gyomrod marad üresen. És szidod a pillanatot, meg a drága jó édesanyádat, hogy a világra hozott... Szégyenkezve pillantottam a lányra. Ragyogott az arca az örömtől. A hallgatásával is bíztatott. Nem kellett bíztatni. Még a homlokom is gyöngyözött az evés gyönyörűségétől. A kis szürke madár, nyilván, hogy ne töltse mellettem tétlenül az időt, sipogni kezdett: — Itthon sem volt valami aranyélet!... Még két évvel ezelőtt azt is az ember fejihez verték, ha megszólalt magyarul, hogy „Za Dunaj“5... Bizony... Negyvenhét telén meg csak körülkapták a falut a katonák, felpakolták az embert családostól, be a marhavagonba, irány Csehország!... A zsírosabbját meg átirányították Magyarországra. Helyettük tirpákokat hoztak. Ügy megkeverték a falukat, hogy az isten sem igazodik el bennük! Nagyot néztem. Szinte hihetetlennek tűnt. — Ne beszélj! — mondtam értetlenül. — Ügy volt, ha mondom!... Mi is lehúztunk Csehországban egy évet. Igaz, nem egészen egy évet; hazaszöktünk. Szerencsénk volt, mert a mi házunkba nem ült bele senki. — És akinek elfoglalták a házát? — kérdeztem. — Hát... meghúzódott a kamrában, vagy a csűrben ... Tudja, negyvennyolc után már rendeződtek valahogy a dolgok. Akkor már hivatalosan is haza lehetett jönni... Elgondolkoztatott a dolog. — A magyarságtokért bántottak? — Azért jobb is, hogy nem volt itthon. Legalább megszabadult a zaklatástól. Vagy ott sem volt jobb!?... Mindenfélét hall az ember... Maga se meri megmondani az igazat? — Ki tudja ... Ki tudja, mi az igazság ... Suttogóra fogta a szót, körül is nézett: — Tudja, úgy van az, jól gondolja meg az ember, hogy kielőtt mit mond! — Szép kis helyzet, mondhatom ... Ilyesmire aztán nem gondoltam volna ... — mondtam, miközben befejeztem az evést. — Látod, te kis szürke madár: mindenedet megettem, most már tekintgélhetsz kétoldalra! — Váljék egészségére! — mondta a lány nevetve. Apró kis fogain megcsillant a leáldozó napsugár. — Most már jól esnék egy kis itóka is, ugye? ... Menjen a kútra, szíjjá meg magát! Most már jobban megnéztem a lányt: — Hány éves vagy? — Húsz ... A jövő hőnap elején töltöm be ... Június nyolcadikán ... — Én meg azt hittem... Nem haragszol, hogy letegezlek? — Mért haragudnék? — kérdezte mosolyogva, majd elkomolyodva így folytatta. — Inkább jól esett... Mintha a bátyámat hallanám ... Odaveszett szegény a Donnál... Maga nem járt arra? — Jártam ... Hogyne jártam volna ... Sokan ottmaradtak. Aztán te hová valósi vagy ? — Csak ide, nem messzire, a Kóró pusztára. — De hiszen az nyolc-tíz kilométernyire van? — Hát aztán! Az is valami? Bírom én a gyaloglást! — Most hová utazol? — Munkába!... Építkezésen vagyok. Nem kell valami sokat dolgozni, és azért keresni meg lehet szépen... Fürkészve nézett rám. — Most rágyújtana, ugye?
