Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Lovicsek Béla: Napkelte
Egy lányka jött az állomásra vezető úton. Két csomagot cipelt. Az egyik kezében papírzsák forma, össze-vissza tekergetve zsinegekkel, a másikban meg ütött-kopott bőrönd, az is vastag kócmadzaggal körülkötve. Háromszáz kilométer ... Nem is olyan sok. Gyalogoltam én sokkal többet is: Voronyezstől majdnem hazáig. Még szaladtam is útközben. A fehér pokolban. Micsoda rémítő hideg volt! Mire földet ért az ember vizelete, jéggé fagyott. Sokszor úgy érezted, hogy velődben is csikorognak a jégszilánkok. És csak mentél, mentetted a bőröd. Ha Így útólag átgondolod, rájössz, hogy milyen esztelen, hiábavaló körforgást végeztél. Mint egér a drótból font, fehér lyukas fogóban.’ Bebújni betud, de ki már nem. És csak forog, fut-fut, körbe-körbe, míg egyszer felfordul és vége. Az ember többet kibír, mint az állat! A lányka rám-rámsanditott... Rovod az utat. Talpad alatt homokos meg köves út váltakozik. Fogynak a kilométerek. De nem tudod, mennyinek kell elfogyni, nem tudod, hol a cél, a végállomás. Falvak, városkák maradnak el mögötted. Bámészkodó gyerekek, jajongó asszonyok: — Jó emberek! Nem látták az uramat!? — Hát a fiamat! Szűcs Józsinak hívják... A felhőtlen ég alatt pacsirta szól. A zsendülő fű szaga az orrod körül csintalankodik. Itt-ott tavalyi kukoricaszárat gyújtogatnak. Kígyózó füstje az ég felé nyújtózik. Másutt szántogatnak. Girhes ló erőlködik az eke előtt. Kissé távolabb tehénkék görbülnek bele a húzásba. Nyikorog az eketaliga... Hát érdemes volt? Érdemes volt Voronyezstől futnod? Most ballaghatsz visszafelé. Inkább meghúzódhattál volna valamelyik hóbucka mögött, ahol vagy csonttá fagytál volna, vagy rádtalálnak. Megmaradt volna egy csomó erőd .. . A leányka egyre közelebb húzódott hozzám. Méregetett, nyilván szólni akart. Elfordítottam a fejem: „érdekelsz is engem! Hagyj békén!“ A menetoszlop éppen csak kiér az egyik szűkutcás városkából, s az elején hirtelen álljt vezényelnek. — Davaj, davaj po pijaty! Gyorsan rendeződnek a sorok. Folyik a számlálás, s te nem tudsz mire gondolni: „Talán megszökött valaki?" Mind bolond, aki szökni próbál! Minek? Feleslegesen kockáztatni? Nem érdemes. Különben is mindig azzal biztatgatják az embert: ne féljetek, közel már a végállomás! Kaptok bumáskát, aztán mehettek haza! És te hiszel nekik; hogyne hinnél! Hiszen Berlin alatt állnak az oroszok, hamarosan befejeződik a háború, természetes, hogy széteresztenek. Mit csinálnának veletek!? Micsoda kapkodás! Már vagy tizedszer számlálnak, mégsem egyezik a létszám. Csóválod a fejed: „három ezer emberen nem tudnak eligazodni!“ A szibériai legény szeméből látod, hogy baj van: „valaki megszökött, már pedig a létszámért ő felel. „Riadt haraggal rohangál az oszlop mellett, keményen szorítja a géppisztolyt, s a szeme villámokat, szór. Akaratlanul is behúzod a nyakad. Végre megmozdul az oszlop. Mint egy hosszúra nőtt, ezerlábú, ormótlan barom, lomhán mozog előre. Szemben az úton szekér kotyog békés egyhangúsággal, két tehénke húzza A szekér dereka magasra pakolva holmival; a tetejében asszony és gyerek ül. A cselős tehén láncát olyan jó ötvenes, vastagbajszú ember fogja. Tavaszi por a bakancsán, s némi bizakodás szemének fáradságában. Költözködnek-e vagy menekülésből tartanak hazafelé, ki tudja. A szibériai legény a fogat elé áll, megállásra kényszeríti. Váratlanul a tehén szarva közé dobja a láncot, az öreget meg közénk tereli a sorba. Sivalkodik az asszony, nem kevésbé a gyerek, s az öreg igyekezne vissza a tehenekhez hadarva magyarázva, ám a géppisztoly csöve elcsendesíti, jobb belátásra bírja. Akadnak a sorban, akik kárörvendőn röhögnek, van aki szitkozódik. A vas- tagbajuszú ember meg földre szegett fejjel, elszürkült arccal rója tovább az utat. Dacosan szorítja a fogát, és nem néz vissza.
