Irodalmi Szemle, 1964

1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Lovicsek Béla: Napkelte

Mit tudom én, mi ütött belém olyan hirtelen: makacsság-e vagy valami más. Minden összekeveredett bennem. A százszor megálmodott fogadtatás melege egyszeriben kiröppent belőlem. „Takarodj a szemem elől“... Pedig mindig úgy tudtam, hogy halálos ágyunkon a legnagyobb ellenségünknek is megbocsátunk, nem még egy apa a fiának.

A rettenetes elkeseredés megfordított és valósággal kilökött a házból. Mind utánam futottak. Anyám tehetetlenségtől sujtottan rimánkodott az udvar közepén. Egyik lába felém húzta a másik meg apám ágyához. Testvéreim riadt szótlansággal álltak mellette. Talán jobb is, hogy hallgattak.

Felvetettem a fejem és elindultam lefelé az utcán. Vissza az állomásra. Minden elhatározás és cél nélkül füstölögtem egész úton, mint a robbanni készülő bomba. Ha valaki akkor belémköt, talán meg is ölöm.

Mi mást mondhattam volna, apám!?

Annyira friss és közeli volt még bennem a négy rettenetes év valósága, annyira benne feszült még minden idegszálamban a sok szenvedés és kiszolgáltatottság, hogy nem az embereket, az istent is gyűlöltem az égben.

Háborgó lélekkel róttam az állomásra vezető utat. Mint fogságba esésem után. Háromszáz kilométert gyalogoltam le jóformán étlen-szomjan.

Háromszáz kilométer ....

Rovod az utat. Naponta egyszer, legfeljebb kétszer vágnak a csajkádba egy-egy merőkanál vízben főtt búzát. Az is sótlan. És falod, falod, mint disznó a moslékot. A kísérőid kenyeret esznek szalonnával meg vöröshagymával. Sosem szeretted valami nagyon a hagymát, de érzed, hogy meg tudnál enni egy vesszőkosárral. Csorog a nyálad, alig győzöd nyelni. Hiába. Csak a szaga jut. Szinte ugat érte a gyomrod, mint a kutya, amikor eszik a gazdája és nem dob neki egy darabka valamit.

Falun mentünk keresztül. A házak között terjengő szagokból érzem, hogy húsvétra készülnek. Egy pillanatra felvillan előtted az öntözőhétfők tarka képe: ömlő víz, játékos lánysikolyok, s a sok ínyenc falat.

Ünnepre készül a falu népe. Egyik-másik asszony kiáll a kiskapuba és közétek dob egy darabka kalácsot. Száz kéz kap utána. Jó, ha morzsa jut. Jóllaksz káromkodással.

Háromszáz kilométer ...

Kísérőid húsz-huszonöt kilométerként váltják egymást, Egyetlen egy van közöttük, aki végigkísér a gyűjtőlágerig. Fiatal, kormosszemű, örökké dudo- rászó, szibériai legény. A nyaka kiborotválva, sapkája a feje búbján, géppisztolya hanyagul a vállára vetve. Fáradhatatlanul rója a kilométereket. Gyakran mel- lédszegődik, rád-rád mosolyog, te meg vissza.

— Ha te bírod, én sem adom alább — vicsorgok magamban.

Néha-néha belenyúl a nadrágja zsebébe, s egy-egy cigarettára való dohányt nyom a markomba. Üjságpapír akad, s olyan bodor füstöket eregetek, hogy a sárga irigység töri gyalogló társaimat. Húszán is „lövik a csikket“.

Az állomás környéke kihalt volt. Leültem egy padra és azon tűnődtem, mit csináljak, hová legyek. Egyetlen fillér nélkül, éhesen. Nagy Antalra gondoltam. Az asszonyra. Oda elmehetnék. Majd néznének nagyot. Ki tudja mi lehet velük.

Talán fél óra elteltével jött az öcsém meg a legkisebb lány, a Rózsika. Hívtak, könyörögtek, hogy menjek haza.

Szép szóval nem sikerült őket haza küldeni. Rájuk kiabáltam. Lesütött szemmel eloldalogtak. Fájt a szívem, majd meghasadt. Megbántottam őket. Mégis haza kellett volna mennem.

Megkötöttem magam: nem mentem, hát nem mentem! Majd lesz valahogy. Majd csak akad valamiféle munka. Hiszen még mindig sok a rom, építeni kell. Mindent fel kell építeni, s még azon túl is valamit. Csupa építkezést lát az ember, ha kinéz a vonatablakon. Kell a munkáskéz, mint a falat kenyér, biztosan kell!

Csak emberek közé ne kellene menni!