Irodalmi Szemle, 1964

1964/4 - MAI LENGYEL PRÓZA - Tadeus Nowak: Madarak (Tóth Tibor fordításai)

Bennem ibolyas^ínű volt a mezó a fűzfáktól. Ezen a mezon mentem ünnepid ruhában, fehér ingben, ünneplő sapkával a fejemen, nemrég vett fekete boxci- pőben a templomi búcsúra.

Előttem a dombokon a boltosok szekerei haladtak, tele pántlikával, mézeskaláccsal. Nyomukban csepűrágók, nyomorékok, koldusok. Az egyik hallgatott, a másik trombitát fújt, megint mások magasba dobálták falábukat, fakezüket, elterültek a földön, hemperegtek a fűben, bukfencet vetettek, vihogtak, röhögtek, énekeltek, vodkát ittak, fokhagymát ettek, kolbászt, napraforgómagot, véres hurkát. Nyomukban a kutyák zabálták a kolbász, a véres hurkák bőrét. A kutyák után mentem én, a harangláb, a fából épült templom tornya felől áradó, az eget verő kiabálásban.

A templom mellett nagy volt a tolongás. Ló hátán ló, bolt hátán bolt. A lovak feje fölött, a boltsorok sátrai fölött, az emberek fölött vörösen, sárgán és feketén röpködött egy körhinta. A körhinta alatt egy ember állt fehérre meszeli arccal. Harmonikán játszott. Énekelt hozzá.

Odatolakodtam a körhinta alá. Beledudóltam a fehérre meszelt képű ember énekébe. Tollas süvegén, a harmonika aranyozott fújtató zsákján keresztül megpillantottam az idegen lányt, a körhinta túlsó oldalán állt. Arcán át-átrebbent a körhintán röpködök piros, sárga, fekete árnyéka. Odasiettem az örvényesen kavargó vörös, sárga, fekete színek alá a zajban, az izzadság, széna és por szagában. Már ott voltam a lány mellett. Arcáról elröppent a fehér madár. Szeme még tele volt a röpködő piros, sárga és fekete színekkel. De a színek között már egyre gyakrabban villant át az arcom, amely egyetlen ragadozó madár volt, és elsötétedett rajta az aranyos renett alma hamvassága.

Kézen fogtam, kivezettem a körhinta alól, a fehérre meszelt arcú ember énekéből, az aranyozott harmonika függönye mögül. Bementünk együtt a szekerek közé, a kötőfékek, a széna és a boltok közé. Arcán megnyugodott a madár. Megmutogattam neki a tarka szalagokat, agyagkakaskákat, gyűrűket. Fejét r ázta. Az egyik sátor rúdjáról levettem egy mézeskalácsszívet. Kezébe nyomtam. Boldogan mosolygott. Nyakába akasztotta a szívet, úgy ment mellettem.

Előttünk ment a templom, ereszéig teleaggatya falábakkal, fakezekkel, a csepűrágók, koldusok és nyomorékok ordítozó fejével. Filléreket, tízfilléreseket dobáltam a falábakra és kezekre, a vállnál levágott fejekre a lókoponyák, szekerek fölött. Hálás voltam a fejeknek, falábaknak, fakezéknek azért, hogy elhozták a búcsúra ezt a lányt, akinek madár van az arcán, hölgymenyét a vállán.

Azt mondtam neki: — Magdus.

Ő azt mondta nekem: — Pawelek.

Keringett bennünk a körhinta aranyból vörösbe, pirosból aranyba. Kertből kertbe. Az ágakról vörös és arany almák hullottak. Megteltek almákkal a hátikosarak, a szénaboglyák, a szekerek. Piroslott tőlük az egész búcsú, a körhinta, a harangláb, a lovak feje, a csepűrágók.

Hangosan beszéltünk egymáshoz. Egyre hangosabban. Nagyon kellett kiabálnunk, hogy jól megértsük egymást. És a kiabálásban az almák között, amelyek a kert felől keringtek a mezőn, a földeken át a kosarakba, a szénába, a szekerekre, elriasztottam arcáról a fehér madarat, válláról a hölgymenyétet. A menyét végigfutott a kezemen, fel a vállamra, velőig pucér nyakamra. Arcomról elrebbent a ragadozó vadmadár. A lány arcára, állára, homlokára szállt, belevájta karmait. Arcáról ijedten elmenekült a fehér madár és leszállt az államra, az orcámra, a homlokomra. Az emberek látták. Tapsoltak. Énekeltek a rutafáról. Fűzfavesszőket törtek, ránk dobálták, a hölgymenyétre, a madarakra.

Fűzfaágak, levelek záporában, lombokkal ellepve menekültünk a búcsúról, vörös, sárga és fekete kavargásából. Beronhantunk a kis templomba. A fából ácsolt kórus alttt észervettem, hogy Magdus arcára visszatér a fehér madár. A magam arcán is éreztem a vadmadár karmait. Elváltunk egymától. Magdusia fejét lehajtva ment végig a templomon. Vállán ott futkosott a fehér hölgymenyét.