Irodalmi Szemle, 1964
1964/4 - MAI LENGYEL PRÓZA - Tadeus Nowak: Madarak (Tóth Tibor fordításai)
mintha vadmadár ült volna az államon, az orcámon, a homlokomon. És a madár mögött láttam a sötétedő eget és néhány szál gabonát. És a kalászokon túl az idegen lány arcát, álián, orcáján, homlokán fehér madárral. Mégmélyebbre hajoltam a korsó fölé. Elröppent belőle az ég, a kalászok, az én madaram és az övé. Ajkam a korsó széléhez ért. A víz apró fadarabkákat, nyirfaleveleket, poly- vát mosott belém. Odaadtam anyámnak a korsót. Fölé hajolt. Nem látta benne sem az eget, sem a kalászokat. Szeme csak apát látta a korsó alján. Ünneplő ingben ment keresztül a malom mögötti földön. Fején nem volt sapka. Kalapáccsal fehér karókat vert a vörös földbe, a földdel egybefutó égbe. Anya ajka nem érintette a vizet. Kötényébe törölte izzadt arcát, ujjával végigfésült a haján, varkocsba fonta. A kenyérmaradékot, facipőjét, a levágott kalászokat betekerte a ponyvába. Vállára vetette, fogtam a korsót és a kaszát. Hazamentünk a réten, a mezőn, a kerten át. A ház fölött csillag állt. A pajtában magasan állt a sarjú, zölden és hullámosán mint a víz. Gyorsan levetkőztem és nyakig, fülig merültem a zöld szénába. Egész a fenekéig' zuhantam le. Maga alá temetett. És fölöttem hasas diny- nyék, vadalmák, mindenféle fürge halak úszkáltak. Köztük ébredtem fel másnap reggel. Felmerültem az apró magokkal pelyvával teli zöld vízből. Kimentem a kúthoz. Vizet merítettem. Kiöntöttem a vályúba. Derékig megmosdottam a vízben, amely mintha csupa fehér kréta, bozontos vas lett volna. Aztán megint kimentem a kert alá. A füzfatönkbe vert üllőn kikalapáltam a kaszát. Anya vállán összetekert ponyvával, a kezében agyagkorsóval jött ki a házból. Vállamra vettem a kaszát, megvártam anyát. Keresztülvágtunk a kér ten, a mezőn, a réten, ki az erdő alatti szántóra, amely mintha csupa kék ég, csupa búza, csupa fürj lett volna. Én voltam a gazda. Felnőtt voltam. A testem égett agyaggá keményedett. Ha öklömmel a karomra, combomra, mellemre vágtam, valósággal csengett. Mint a jóféle égetett agyagedény. Még csak bele sem fáradtam az állandó kaszálásba. Amikor visszatértünk a mezőről, bementem a júliusi kertbe, lefűrészeltem az elszáradt ágakat. Kifoltoztam a kolna lyukas tetejét. Csillogóra takarítottam a lószerszámot. Kezdődött a gabona betakarítása. Létrás szekérrel hordtam haza, közvetlenül a halastó fölött hajtottam el. Énekeltem. A szekér magasából láttam, hogy a tó fenekén kissé megdőlve rakott szekér halad, tele élettel, a napfényben ragyogó gabonakévékkel. A kévék legtetején egy fiú ült, arcán madárral énekelt, hangja elszállt a dombok, a völgyek, a szántóföldek és a kert fölött. Alkonyodott, mire az istállóba értem. A lovak jászolába sarlóval levágott rozskalászokat raktam. Tisztára csutakoltam a hátukat, ragyogott, mint a víz szine, mint az arany nap. Valamelyik nap anyámmal együtt hozzáfogtunk, hogy betapasszuk a ház gerendái között a réseket. Aztán ki is meszeltük. Később cserfa- és akácfaágakat vágtam. Bedugdostam az eresz alá. A háznak akácfa, cserfa szaga volt. A küszöbön ültem. Pillantásom végigsuhant a kerten, a földeken, a réteken. Láttam a folyó túlsó partját, mely olyan volt mint a felvágott dinnye. A parton ment az idegen lány. Felálltam a küszöbről. Énekelni kezdtem. Anyám is beledúdolt az énekembe. A kerten, a réten túl az erdő alján apám jött fehér ingben, mezítláb. Vállán faláda, rajta festett páva. A páva rikoltozott verdesett a szárnyaival. A láda meg-megugrott apám vállán. Felnyílott. Csengve kihullottak belőle a dollárok. A bírónál kezdődött a mulatság. Dongott a dob. a kerten át. a földeken át, az erdőn át. Az erdőben zúgtak a bőgők. Az erdőben kivirágzott a páfrány. A páfrány között ment a bíró lánya karon fogva a kántor fiával. Mögöttük pávatollas kalapban, fekete posztóruhában a vőfények. Énekeltek. így jöttek egymás után a képek, aratás, lakodalmak, anyám, a ház, a kert. Hogy elmúltak, a bőrömön hamvas fény maradt, mint az aranyos rertett almán.
