Irodalmi Szemle, 1964
1964/4 - MAI LENGYEL PRÓZA - Tadeus Nowak: Madarak (Tóth Tibor fordításai)
belőlünk a vörös kakast. De ez nem is volt olyan, rossz. Főleg azért, mert a kellemeset nagyon ügyesen keverték a kellemetlennel. így hát álombéli csendes embereim teljesen átadták a teret a valódi embereknek. Egy éjszaka aztán egyszerűen elmentek tőlem és magukkal vitték csalfa játékaikat. Mégsem tagadhatom, hogy fájt utánuk a szívem. Hisz hozzám mindig jók voltak, bár a jóságuk olyan volt, mint a jégvirágos erdő. amelyet a fagy fest az ablak üvegére. Tadeusz Nowak madarak Anya végigsírta a tavaszt. Sírt még nyáron is. A hegyekről vadul zuhogtak le a vizek, faágakat, leveleket sodortak magukkal. Tele volt a víz halakkal, ágakkal, vackor-almákkal és dinnyével. A faluban megátkozták anyát, hogy ő sírta ezt a dühös, piszkos árvizet. Anyám ki sem tette lábát a házból. Az ablaknál ült és egyre sírt. Még akkor is, amikor a víz már lefutott a földekről és döglött halakat, összetört ágakat, vadalmát és dinnyéket hagyott hátra. Minden rothadni kezdett. Vastag pára ült fölötte, rajokban zúgtak a szúnyogok és a legyek. Az árvíz fölött a pára-felhőn keresztül anya sírása közepette levél jött apámtól. Idegen írta, apa nem értett a betűvetéshez. Külön-külön álltak a betűk. Késsel hegyezett fekete cövekek fehér mezőbe verve. Leültem hozzá és egymás után szedegettem ki a fekete cövekeket, sorba raktam, üdvözleteket, ünnepi áldásokat, atyai áldásokat állítva össze belőlük anyánknak, magamnak. A cövekek nyomában eljutottam a vasgyárba, egy fából épült házikóba a nagy tó fölött. A ház falára felakasztottam a búcsún vett Mária-képet, a sarokba tettem faládát, a ház közepén álló deszkából ácsolt asztalra a meggyfa szárú pipákat, a pipák mellé egy csomag gyújtót. Amikor már elfáradtam, elmentem a földünkre, a kertünkbe, a házunkba. Megcsókoltam anyánk kezét és meghuzigáltuk egymás haját, fülét. A fehér mező legszélén még néhány fekete cövek volt. Óvatosan kihuzigáltam és egymás mellé raktam. Kiderült belőlük, hogy apa már gyűjti a dollárokat, hogy megvásároljuk a darab földet, a régi malom mögött. Több cövek nem volt. Mind kiszedtem. , Kétrét, négyrét hajtottam a fehér mezőt, letettem az asztalra. Akkor anya kezébe vette a levelet, megcsókolta minden betűjét. Sírt. A víz teljesen felszáradt. A földekről elhordták a döglött halakat, rothadó almákat, elkorhadt dinnyéket. Felszántották, bevetették csillagfürttel. Más földeken, amelyeket megkímélt az árvíz, az erdő alatt a régi urasági malom mögött beérett a rozs, a búza, a köles. Most minden nap, mihelyt virradt, kimentem a kert alá. Egy fűzfa tönkjébe vert üllőn kikalapáltam a kaszát. Mihelyt a gabonán felszáradt a harmat, anyámmal együtt a kerten, a réten át kimentem a szántóföldre az erdő alá. Pirkadattól vakulásig lépésről lépésre jártam a kasza nyomában. A levágott gabona mintha az égből hullott volna, a felriasztott fürjekre, anyám kezére, vállára. Már majdnem éjszaka volt, amikor végre agyonizzadtan, porosán, maszatosan az erdőhöz értünk. Letettem a kaszát. Leültem egy kévére. Anya hozta a vizes kancsót. Belenéztem. Fekete volt egész a fenékig. Csak a víz felszíne világított egy kicsit. Fényében láttam az arcomat.
