Irodalmi Szemle, 1964

1964/4 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: Fekete Gyula: A hű asszony meg a rossz nő

csak annyi, hogy míg „A fiatalasszony“-ban a rekamié sarkán ábrándozó asszonyból a független dolgozóvá alakuló nő érzi meg először, hogy valami hiányzik családi életükből, hogy valami visszavonhatatlanul elromlott közte és jól kereső, nagylelkű s mindenképpen nagyszerű — férje között, addig „A hű asszony“- ban a harminckét éves korára feleségének c magának polgári kényelmet biztosító férj jön rá, hogy gyönyörű, de csak gyönyörű, hű, de csak hű feleségével, s családi kényelmével nem tud mit kezdeni. S micsoda kínos fintorra húzódik az olvasó szája, mikor Őstör játékos, de valahol a mélyben halálosan komoly morfondírozását olvassa: „Néha az jut az eszembe: mi lenne, ha fogpiszkálót faragnék gyufaszálból, száz darabot egy este, az mégis valami.“ A kiút mindkét esetben a válás. De közben okok sorakoznak fel s vitatkoznak állandóan egymással. Juli „A fiatalasszony“- ban a kezdetben még úgy érzi, hogy „muszájból kell dolgoznia és nehéz elhagyni az otthonát. Az asszonynak, akinek — bármerre alakuljan a világ — mindig az marad a legelső hivatása, hogy őrizze a házi tüzet, a családi fészek melegét. Mert jöhet szocializmus, jöhet kommunizmus — amíg család lesz, márpedig család mindig lesz — azt az asszonynak kell összetartania. „De később a szemünk láttára válik a gondos anyából és feleségből dolgozó nővé, aki már otthon is jelentést fogalmaz, s nincs ereje, se ideje férjével s családjával bíbelődni. Kitört lánykori naiv álmodozásaiból, s a rekamié sarki ábrándozásokból s eljutott a felismeréshez, hogy az otthona éjjeli menedékhely lett. Gyermeke meghal, férjétől, aki nagyszerű s jó ember, de tudós típus, — képes mindent megmagyarázni! — elhidegszik. S csak „A hű asszony“-ban tudjuk meg, hogy mi hiányzott neki: „ ... az emberi sorsok lázmelege . . .“, amit férje kimértségével nem tudott neki biztosítani. S nem tudja biztosítani férjének „A hű asszony“ Őstörnéje sem. Klára, a „rossz nő“ egyszer megkérdezi Őstört: „Nem a gyerek hiányzik magának?“ Nem, Őstörne!: nem a gyerek hiányzik, illetve nem csak az, hisz a feleségét nem egyszer maga küldi kórházba művi vetélésre. Őmaga sem tudja, mi hányzik neki, talán az a szenvedély, amely- lyel a „rossz nő“ védi gyermekét, mikor azt a tőle elválva élő apa el akarja szakítani. Talán valami más. S nem tudja maga a szerző sem, illetve tudja: az élet értelme, de az a megváltozott társadalmi s férfi-nő viszonyban valahogy megfoghatatlanná, mérhetetlenül bonyolulttá vált. S ezt a „megfoghatatlant“ természetszerűen nem foghatja meg a szerző sem, de mégis tudni véli a megoldást, s ez a „tudás“ eredményezi, hogy mindkét esetben

bekövetkezik a válás, amely nem egészen valószínű egyik esetben sem, mert az okok nem eléggé súlyosak hozzá (túlontúl lelkiek az egyik esetben, s zavarosak a másikban), s nem eléggé valószínű az az irány sem, amelybe a szerző tereli őket: a magány s a teljes lemondás az első esetben, s egy újabb házasság (amelyben semmi biztosíték nincs, hogy ugyanúgy nem végződik, mint az első) a másodikban.

„ . . Tízezer év mesebeli eszményképe ránk maradt, és ez — nem vitatom, Juli, inkább elismerem — nagyon jó dolog. Mindaddig, amíg komoly képpel el nem kezdjük keresni őket a valóságban: a tévedhetetlen Atyaistentől kezdve a földöntúli szerelmekig,“ — írja Béla, az elhagyott férj „A fiatalasszony“-ban feleségének. S egy kicsit így keresi a szerző az újságírók, a moralisták, a politikusok Eszményképét a mai házasságokban.

S mi teszi mégis annyira érdekessé és értékessé ezt a két könyvet? Azt hiszem elsősorban az írói bátorság, amellyel az annyira kényes témához nyúl. S a nagy tárgyismeret, az okok és érvek tömegének szívós és állandó szembesítése, s az így született egyfajta „család-szociográfia“. Azt hiszem ennyi kitartással s hozzáértéssel az új magyar irodalomban még senki sem bogozta, próbálta oldoz- gatni a mai család ezer bogra kötött, hurkolt csomóját. S mindennek pompás realizmussal teremtett társadalmi körkép, helyzetek s alakok: típusok a hordozói. Fekete típusteremtő ereje s tehetsége külön elemzést érdemelne. A vasfejű 19-es, s az ötvenes években szektásnak minősített kommunista, s dogmára hajló fia, akit végül is saját emberei, az államvédelmisek csuknak le, másik fia, a gondolkodó, vívódó értelmiségi, a semmire sem kötelező „Népet gyerek helyett adoptáló“ nőfunkcionáriusok, a férjétől fejlődésben elmaradt, nem tanuló, ellomposodott sokgyerekes családanya, a tunya, mindenre bólintó vegetáló kései polgár s a harácsoló felesége, s a fiatalok, az üde, nagyon életképes s talpraesett kislány, s a szocializmusba már beleszületett s benne nagyszerűen tájékozódó, egyensúlyozó „hetyke“ mérnök — valahonnan egy kicsit már mind ismerősnek tűnnek. De ezekben a könyvekben a szerző dicséretére legyen mondva — valamennyien élnek, léleg- zenek s egyáltalán nem árt nekik, hogy már régebben úgy kilúgozták őket. Ügy látszik, az igaz realizmus még a sémákba is képes lelket lehelni.

S végül a címben említett tanulságok: a tanulság akkor is tanulság, ha nem a regény végén áll külön bekezdésben, hanem az alakok