Irodalmi Szemle, 1964
1964/4 - DISPUTA - Duba Gyula: Híd önmagunkban
lusa. Hagyományos és jellegtelen. Annak a jele, hogy íróinkat kielégíti, ha elméletszemléletüket egyszerűen elmondják, sőt, ha a történet érdekes, még sikerül is az írás a végén. Valóság és nyelv, élet és absztrahált művészi tükrözés kapcsolatának a mélyére hatolni nem törekszenek. (Tévedés ne essék, én stílusosan nem szóhasználatot és mondatfűzést, de in- tuíciós készséget, eredeti fogalmi kapcsolatokat, képhasználatot és logikát értek, tehát — kifejezésmódot.) Ilyen stílussal nem lehet megírni a valóság művészi mását! Persze erre nem lehet tanácsot adni, hogy hogyan kellene jobban csinálni, az író stílusa bensője legjellegzetesebb tulajdonságainak a kifejezője, tehát a legszemélyesebb magánügye. Akaratától, képességeitől függ. Erre vonatkozóan csak azt lehet megállapítani, hogy hogyan nem jó (ez is a tanulás egyik, a selejtező módszere, a jövő igazságait csak így lehet kitapogatni, hogy fokozatosan lefejtjük róla az áligazságok hamis burkát), mikor nem elég és mennyiben nem megfelelő a cél érdekében. Persze azért eredményeket is találunk ezen a téren. Bábi, Tőzsér, Cselényi, Gál Sándor, Monoszlóy költészete, Mács Hold rabja, Dobos, Rácz regénye és még néhány írás sikeres kísérlet életünk valóságából jellemző és igaz művészi valóságot teremteni. Ám itt is elsősorban a ténymegállapító és mélyebben rögzítő igyekezet az elsődleges, s nem formálási készség és progresszív alkotóerő sugárzása valamilyen általánosabb igazság irányában. Az általam felvázolt írásmód illusztrálására a jelenből követendő példákat nem hozok fel. A nagy alkotóknak lényegében mindig ez volt a stílusuk, de ők ma klasszikusok és ez a tény alapvetően elválasztja őket a mai fiatal írónemzedékek törekvéseitől. Vannak ellenben már-már tökéletesnek mondható kísérletezők, akik ha nem is tudják pontosan kimondani, már érzik a jövő művészi igazságának lényegét. A szovjet fiatalok közül Akszjonov, Kuznyecov, Nagibin, Kazakov, a csehek közül Ján Procházka, Trefulka, Kríž, a szlovák Mňačko, a magyar Fejes Endre és Galambos Lajos írásaiban találunk valamit, ami egy új. most születő emberi magatartás és erkölcs előjeleit viseli magán. Ezt az emberi tartalmat pontosabban körülhatárolni nehéz lenne. Néha szinte hihetetlennek, vagy nevetségesnek tűnik. Máskor érthetetlen és riasztó. A lényegét talán így határozhatnánk meg: egy ember az adott helyzetben emberien viselkedett. És nem a régi módon viselkedett, emberien, de valamilyen új, meglepő és váratlan módon, amely éppen ezért megkapó és szép. Bár érzem, ez a megfogalmazás nagyon keveset mond így, de az emberi humánum azon fogalmainak egyike, amelyeknek a tartalmát csak érezni lehet, de szavakkal kimondani nagyon nehéz. Az emberség fogalmának gyakorlati realizálódása végtelen és az élet minden területét felöleli, de éppen végtelenségénél fogva elvontan megfogalmazni is vagy végtelen módon lehet, vagy be kell látni, hogy van benne valami megfoghatatlan és minduntalan kicsúszik a kezünk közül. így mondanám: Egy irodalmi mű — úgy vélem — teljességben tükrözheti az emberség fogalmát, egy definíció soha. De számunkra most nem is ez a fontos, hanem az, hogy felismerjük, az emberség, az emberi magatartás fogalma az elmúlt húsz év során gyökeres változáson ment keresztül. Egy példa: kapitalista társadalomban a gyárosra, a nagy- birtokosra, egyszóval a munkaadóra, ha rendesen bánt a munkásaival és igyekezett gondjaikat-bajalkat megérteni, azt mondták, emberségesen viselkedik. A szánalom, a jótékonykodás, a könyörület, az elesettek után való lehajlás, mind-mind az emberség fogalmába tartozott és alaposan ki is merítette. (Maradt még a móriczi Joó György-féle emberség, kissé romantikus és mindenképpen passzív emberség, a szegények embersége.) Ma egy hivatali főnök nem emberséges, amikor megértően bánik a hivatali beosztottjaival, csupán a társadalom iránti kötelességét teljesíti, mert (legalábbis elméletben) másképp nem is tehet. Nem a saját lelkiismerete, de a társadalom követeli tőle, hogy ilyen legyen. De mi hát a mi korunk emberségének a lényege. Egy bizonyos: az individualizmus, a fensőbbrendűségi érzés, a magány érzése idegen tőle. A közösségi érzés, az önzetlenség, a jó értelemben vett romantika és álmodás meg egyenesen szerves részének tűnik. Egyetlen jel van, ha az ember olvassa, érzékeli, lelkileg átéli, a kisugárzását azonnal felismeri, igen, ez emberhez méltó érzés! A tudatos szlovákiai magyar irodalom ennek a bontakozó emberségfogalomnak a megrajzolásához, helyzeténél fogva pontos és általános érvényű mondanivalókkal szolgálhatna. Duba Gyula
