Irodalmi Szemle, 1964

1964/4 - DISPUTA - Duba Gyula: Híd önmagunkban

korunkban érzelmileg is magunkévá tudtuk tenni Móricz parasztvilágának kitöréseit, Veres Péter Gyepsorának és számadásának élettartalmát. Idegrendszerünk és agyunk teli van a magyar falu életét formáló és szabályozó indulatokkal és érzelmekkel, a parasztemberről szóló „információkkal“.

A háború utáni években megismerkedtünk a nemzet-nemzetiség régi fogalmának és viszonyának érzelmi és indulati motívumaival. Később átéltük a nemzeti nacionalizmusok lassú felszámolását egészen napjainkig. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy messzemenő ismereteink vannak a következetes internacionalizmus megvalósításának körülményeiről, nehészségeiről és objektív, illetve szubjektív lehetőségeiről. Tudjuk azt, hogy számunkra az internacionalizmus nem ideológiai kritérium, vagy politikai jelszó, de élet és létkérdés.

Tizennyolc-húsz éves korunkban ott hagytuk a falut. Valami történt a háború utáni faluval és velünk is. Akkor még ösztönösen cselekedtünk, vágyaink taszítottak a nagyvilágba, ma talán már pontosabban meg tudnánk fogalmazni, hogy miért volt számunkra kevés a falu. Később mint üzemi dolgozók, diákok, főiskolások és politikai munkások átéltük a falu szocializálódását. Érzelmileg és értelmileg. Mi, — az érett és előrenéző gondolkodás, — akik értik az események szükség- szerűségét, voltunk az egyik oldalon, a másik oldalon az ellenkező, a háborgó falu, az apánk. Érzelmileg öt is értettük, értelmileg úgy véltük, tovább látunk tőle. Átéltük a személyi kultusz és a sematikus irodalom időszakát, írtunk abban az időben és később próbáltuk magyarázni, hogy miért írtunk. S mindez naciaonalizmus és internacionalizmus feszítő erőinek párharca közben. Most itt állunk egy új kor küszöbén, amikor nemcsak gazdasági, de szellemi (tehát érzelmi és indulati) téren is közeledni akarnak egymáshoz a nemzetek.

A másik tisztázandó kérdés a „közvetítő szerep, a híd“ problémája. Ezt a szerepet általában úgy értelmezték, hogy kétnyelvűségünk folytán széleskörű fordítótevékenységgel, recenzálással közelíthetjük egymáshoz a nemzeti irodalmakat. És ezt a szerepet — különösen az írók számára — másodlagosnak tartom és sokkal fontosabbnak érzem azt a „hidat“, amelyet a csehszlovákiai magyar író magában építhet a magyar, cseh, szlovák, sőt szovjet szellemi kultúra között, S ez nemcsak a nyelv kérdése (bár nagymértékben az is), de annak is a következménye, hogy ■ a Csehszlovák Köztársaság polgárai vagyunk és a csehszlovák szocialista társadalomban élünk. Ez közös problémákat, közös kérdésfeltevést,

közös életismereteket jelent. A „magyar paraszt“ irodalmi vetülete mellett érzelmileg hozzáférhető számunkra a cseh és szlovák paraszt gondolatvilága, és a cseh proletár, a szlovák szegényember és a magyar béres (múltról van szó) pszichológiája. Testközelből ismerjük a cseh polgárt, a szlovák partizánt és a szlovákiai magyar tanítót. Nagy építkezéseink (Keletszlovákiai Vasmű), üzemeink az internacionalizmus kísérleti lombikjai. Mindez tengersok apró életismeretet jelent, amelyek között meg kell teremtenünk a harmóniát, amelyekből hidat kell építeni magunkban a magyar, cseh és szlovák irodalom között, s erről magyar nyelven számot adni. Ezt jelentik helyzeti adottságaink, objektíve végtelenül tág körülöttünk a láthatár. Ez az út vezetné afelé a világirodalmilag is lényeges mondanivaló felé, amelynek a lehetőségét felvetjük néha, máskor meg kinevetjük.

Eddig csupa objektív körülményekről volt szó, amelyek azonban még nem jelentenek irodalmat. Ezekre csupán felépülhet egy egyéni hangú irodalom. Az írót munkára készteti programja, vérmérséklete, erkölcsi és írói alkata. Ha a lehetőségek adottak és az irodalom mégsem tudja kitermelni a várt műveket, a programmal, tehát az írókkal van baj.

Eljutottunk a szlovákiai magyar irodalom műhelykérdéseihez.

Irodalmunk tartalmi és stílus problémáinak elemzésére nem vállalkozom, mindössze néhány sorban szeretném elmondani a velük kapcsolatos észrevételeimet. íróinkra többé- kevésbé jellemző az a már említett helyzet, amikor a téma, az élettények logikája maga alá gyűri a szerzőt. Legjobban a művek stílusán érződik ez, a nálunk született írások legnagyobb része valamilyen indulattalan elmondó-elmesélő és leíró stílus jegyében íródott. Mint amikor az ember elég részletesen és váltakozó érdekesség kíséretében előad valamit. Ennek a stílusnak fő jellemvonása az. hogy kifejezőereje alkalomszerű és teljesen az írás meséjétől, a storytól függ. Csupán azt szolgálja, hogy az események minél közérthetőbben és lehetőleg precízen legyenek elmondva. A cselekmény, a külsőleg is látható lényeg a fontos. Irodalmunk történeteket és életképeket elmondó irodalom és a valóságot jobbára csak annyira tükrözi, mint egy újságcikk, egy riport. Végigtapogatja a felületét és képet ad könnyen kitapintható domborulatairól. Közelről sem igényes stílus ez, nem eredeti, tulajdonképpen a két világháború közötti „realista igényű“ regényirodalom stí