Irodalmi Szemle, 1964

1964/4 - DISPUTA - Vita a dekadenciáról, Jean Paul Sartre, Ernst Fischer, Eduard Goldstücker, Adolf Hoffmeister, Jiří Hájek

amelyek ma még mindnyájunk számára érvényesek. Ezt a munkát legalább számításba lehetne venni, mert felhasználhatnánk a Kelet és a Nyugat szembesítésénél és harcaiban. Ügy vélem, a haladó nyugati írók nem estek különösebb hibába, mert olvastak bizonyos szerzőket, például Proust-ot vagy Kafkát, ellenkezőleg: mivel ennek ellenére, vagy talán éppen ezért haladó gondolkodású emberek és marxisták lettek, képesek a dialógusra. Ez nem jelenti, hogy ezeket a szerzőket mindenestül elfogadnánk, nem jelenti, hogy egy igazán alkotó gondolkodású marxista ne taníthatna rá, hogy másképpen lássuk őket. Egyszerűen az ellentétekben és vitákban született eleven szintézis bizonyítékai ezek. Nézetem szerint a viták során nem szabad elriasztanunk ezeket az embereket, ha tényleg azt akarjuk, hogy a marxistának, ha a marxista-ellenes polgárokhoz szól, közvetítők álljanak rendelkezésére, vagyis olyan emberek, akik ugyanazzal a polgári kultúrával rendelkeznek, de egyben szembe is fordulnak ezzel a kultúrával, míg viszont a szovjet emberek kultúrája és hagyományai egészen eltérők.

Mindenekelőtt úgy vélem, el kell vetni az eleve kárhoztatott dekadencia fogalmát. Dekadencia természetesen létezik: a római császárság kései időszakában egyszerűen azért beszélhetünk a művészet dekadenciájáról, hanyatlásáról, mert a művészek megmerevedtek formai módszereikben és például a kor nagy szobrászai képtelenek voltak visszaadni elődjeik munkájának technikáját. Egyikük azt mondta: egész jól tudok lovat faragni, embert is tudok faragni, de az embert nem tudom lóra ültetni; abban a korban ugyanakkor eltűntek bizonyos kézműves formák is, ami összefügg azzal a ténnyel, hogy a társadalom egyre inkább osztálytársadalommá alakult és ezek az emberek képtelenek voltak újat 'alkotni.

A dekadenciának csakis ez a fogalma indokolható meg, vagyis csak akkor, ha szigorúan művészi szempontból nézzük. Arra a kérdésre, lehet-e dekadens a művészet, azt válaszolom1: csakis akkor lehet, ha kizárólag művészi jellege szerint ítélik meg. Ha be akarnánk bizonyítani, hogy Joyce, Picasso vagy Kafka dekadens, úgy ezt elsősorban művük alapján kellene tennünk. Csakis akkor, és ez a marxizmus nagy problémája, érthetnénk meg, a történelmi összefüggésekből és a társadalom nagy szerkezeti problémáiból kiindulva, hogy miért kerül sor ilyen jelenségekre.

Ha ezt az eljárást az adott pillanatban bizonyos szerzőre akarjuk alkalmazni, arra a nézetre jutunk, hogy a dekadencia fogalma

csak nagyon ritka esetben játszik szerepet. Ha azt mondanánk, hogy a szerzők, akikről szó van, dekadensek, mert egy dekadens társadalom tagjai, ez talán kissé azt jelentené, hogy a szekeret fogjuk be az ökrök elé, mert egyre inkább meggyőződünk arról, hogy a tőkés rendszer nagyon szívós. Állíthatjuk e pillanatban, hogy a tőkés rendszer hanyatlóban van? Nem tudom, a kérdést közelebbről kellene megvizsgálni. A kapitalizmusnak nagyon szívós az élete. Már abba a puszta ténybe bele kellene pusztulnia, hogy ellentét áll fenn a vásárlóerők csökkenése és a termelés növekedése között, de látjuk, hogy a trösztök alkalmazkodtak hozzá és tovább élnek; , a kapitalizmust ugyanolyan embertelennek és ugyanolyan aljasnak találom, mint azelőtt, de nem tudom, miért kellene dekadensnek tekintenünk a 19. század családi kapitalizmusához viszonyítva. Azt sem akarnám állítani, hogy a tudományos marxizmus hanyatlásban van, mégpedig sematizált változata miatt, amely a személyi kultusz idején nagyon sokáig hangadó volt a szocialista társadalmakban. Azt mondanám, hogy akkor megromlott, dogmati- zálódott a gondolkodás. Miért használnánk a dekadencia kifejezést olyan esetben, amelyben semmi sem teszi indokolttá, és csupán azért, mert a marxizmus bizonyos esetekben, bizonyos embereknél vagy bizonyos csoportoknál, egyébként főleg gyakorlati és politikai okoból, kifogyott a szuszból? Vannak más területek, ahol tovább fejlődött. Vannak más személyek, akik tovább fejlesztették, és bizonyos, hogy ereje napról-napra nő; ezzel szemben a római művészet dekadenciája teljes pusztulását jelentette. A római művészet romjain lassan felemelkedett a barbár művészet, de itt szó sincs ilyesmiről. Ezért a magam részéről azt kívánnám, hogy a Kelet és Nyugat között folyó vitából távolítsuk el a dekadencia fogalmát és csakis akkor használjuk, ha a művészeti dekadencia reálisan megállapítást nyer minden demagóg frázis nélkül. De különben is úgy találom, hogy ez a fogalom nem igazán marxista és vitánkban semmi célt sem szolgál.

Mi, nyugati baloldali emberek nem érthetünk egyet azzal, hogy néhány szerzőt, például Proustot, Kafkát vagy Joyce-ot, akik formáltak bennünket és akikről nem mondunk le, egyszerűen dekadenseknek tekintsenek, mert az múltunk elitélését, a vitához való esetleges hozzájárulásunk elitélését jelenti. A moszkvai Filozófiai Intézetben azt mondták, hogy a hanyatló társadalomban különböző irányzatok vannak, van haladó irányzat is. Ha a művész a haladó irányzathoz tartozik, nem