Irodalmi Szemle, 1964
1964/4 - DISPUTA - Vita a dekadenciáról, Jean Paul Sartre, Ernst Fischer, Eduard Goldstücker, Adolf Hoffmeister, Jiří Hájek
ERNST FISCHER Jean-Paul Sartre felhívta figyelmünket az antik kultúra dekadenciájára. Ennek igazán örülök, mert a dekadencia problémájáról írt tanulmányomban szembeállítottam a modern és az antik dekadenciát. A különbségek: az antik dekadencia új alkotó erő, a lakosság egyetlen rétegének sem fűződött érdeke a fel- szabadulásához, a kor teljesen kilátástalan és reménytelen volt, a római birodalom teljesen védekező álláspontot foglalt el és senki sem akadt, aki e világon bármiféle megoldást talált volna. Az egyházatyák e világot ugyanolyan sötét színekkel ecsetelték, mint a kései római pogány írók; fojtó tömlöcnek mondták, amelyből csak ablakok nyílnak a túlvilágra. így festett az igazi, kiúttalan dekadencia. Az ipari forradalom óta azonban szüntelenül fejlődtek a termelőerők. Megítélésem szerin-t a művészet és az irodalom számára elvi jelentőségű a termelőerők és a fejlődésükben elmaradó termelési viszonyok közti állandóan ismétlődő ellentét, amelyre Kari Marx hívta fel a figyelmet. Az imperialista kapitalizmusban is tanúi vagyunk a termelőerők óriási fejlődésének és elképzelhetetlen, hogy ilyen kiúttalan és reménytelen helyzet sokáig fennállhatna. Az emberiséget ugyan az a lehetőség fenyegeti, hogy atombombával pusztítják el; de felmerül annak lehetősége is, hogy a katasztrófának elejét vegye és a korszerű termelőerőket az emberiség javára fordítsa. Lenin az imperializmust halódó kapitalizmusként jellemezte. Am az a halódás hosszú történelmi folyamat, amelynek nem kell a művészet és az irodalom feltartózhatatlan hanyatlását jelentenie. A századforduló idején, amelyet Lenin az imperializmusról szóló munkájában jellemzett, valóban túlsúlyban voltak a hanyatló elemek, a tőkés társadalmat a járadékosok élősdi típusa, a járadékosok állama dául én az utóbbi tizenöt évben. Ha elvetjük ezt a fogalmat vagy ha legalább a tényleges, a legjobb ismérveken alapuló tüzetes vizsgálatokra korlátozzuk, úgy ez ellenkezőleg azt jelenti, hogy az egyik balodali kultúra bizonyos viszonyban létezhetik egy másik baloldali kultúrához. Végeredményben, miért is titkoljuk: a koegzistenciáról folyó vitában bizonyos ellentmondás van. A tényleges probléma nem az, hogy a jobboldali írót szembeállítsuk a baloldalival: ezek sohasem találkoznak. Az igazi probdéma tudni, vajon a nyugati baloldal megértetheti-e magát a keleti baloldallal, a szocialistákkal vagy sem, és közös frontot alkothatnak-e. jellemezte. De már akkor ellenkező irányzatok, ellenkező erők jelentkeztek a polgári világon belül. Felbukkant Huymans totális dekadenciája, aki a Dreyfus-per idején katolizált, d’Annunzio dekadenciája, aki a ficsúros naplopó uralkodó réteget magasztalta, az akadémikusok festményein idealizált kokottok dekadenciája, de ugyanakkor ott volt Zola, ott volt Rodin Balzac-szobra, ott volt Cézanne és a kubizmus, amely szembefordult a művészet hanyatlásával Bizonyítható, hogy a növekvő dekadencia idején is érvényesültek az ellenzéki erők. Másodszor, nem ritkán szemet húnynak afölött, hogy Lenin, amikor az imperializmust halódó kapitalizmusként jellemezte, egyben megállapította: „Tévedés volna azt hinni, hogy ez a felbomlási folyamat kizárja a kapitalizmus gyors fejlődését... Egészben véve a kapitalizmus az addiginál gyorsabban növekszik ... Az új termelőerők szüntelen fejlődése nem túr semmiféle stagnálást. Ezeknek az új termelőerőknek a fejlődése az utóbbi évtizedekben kiszélesedett, irama meggyorsult, és ezáltal hatott a kapitalizmus fejlődésére. Am a szocializmussal való versengés a kapitalizmust arra késztette, hogy újabb módszerek után nézzen. A modern ipari társadalom bármilyen röntgenképe bebizonyítaná, hogy láthatatlan szerkezetét, elkerülhetetlen szükségszerűségét a szocializmus alkotja. Ez az új valóság új ösztönzésként hat a művészetre és az irodalomra is. Barátaim közül sokan sajnos nem dialektikusán, hanem mechanikusan értelmezik a tényeket: azt vallják, hogy van egy halódó, hanyatló társadalom, művészete és irodalma tehát szintén csak hanyatló lehet. Ez a felfogás szemet húny korunk alapvető ellentéte, vagyis a termelőerők és a termelési viszonyok dekadens, de különben az. Ez is hallatlan leegyszerűsítés, mert ha az ún. dekadens társadalomban van valamiféle irányzat, úgy kényszerűen befolyást kell gyakorolnia bizonyos számú művészre, akik egyébként a gyakorlati életben nem haladók, de látják az ellentéteket és valamiképpen meg kell birkózniuk velük. Ismét hangsúlyozom, a magam részéről azt kívánnám, hogy vitánkból távolítsuk el a dekadencia fogalmát. Szeretném tudni, mi az önök véleménye, és hangsúlyozom: olyan probléma ez, amely a nyugati baloldallal való együttműködésből következik. A dekadencia elfogadása lényegében azt jelenti, hogy megfosztjuk őket a szólás jogától kivéve azokat, akik szigorúan és világosan marxisták, mint pél-
