Irodalmi Szemle, 1964
1964/4 - DISPUTA - Vita a dekadenciáról, Jean Paul Sartre, Ernst Fischer, Eduard Goldstücker, Adolf Hoffmeister, Jiří Hájek
vita a dekadenciáról A Csehszlovákiai írószövetség folyóirata, a Plamen (Láng) februári számában beszélgetést közöl a dekadencia -problémájáról. A beszélgetés résztvevői között cseh írók és tudósok — Adolf Hoffmeister, Eduard Goldstücker, Milan Kundera, Jiri Hájek — is voltak, de az eszmecsere legfontosabb hozzászólóinak a külföldi vendégeket — a francia Jean Paul Sartre-t és az osztrák Ernst Fischert tekinthetjük. Az alábbiakban a Plamenban közölt anyag alapján — lényegtelen rövidítésekkel — ismertetjük a kétségtelenül figyelemre méltó eszmecserét. JEAN-PAUL SARTRE Szívesen beszélek a dekadencia problémájáról, mert e tekintetben tisztázni kell még bizonyos félreértéseket, nem önökkel — de egyes kommunista barátaimmal, például néhány szovjet íróval, akik az európai írók leningrádi találkozóján gyakran visszatértek a tőkés társadalom művészeti dekadenciájának témájához. Megmondom önöknek, miért akadályozza munkánkat szerfölött a dekadencia fogalma. Nagyon komolyan felül kell vizsgálni ezt a fogalmat, sót bizonyos módon túl kell tennünk magunkat rajta, önök nagyon helyesen mondták, hogy Csehszlovákia az a hely, ahol a nagyszerű kulturális hagyományok találkoznak a marxista gondolkodással, amelyet fejlesztenünk kell. Itt jutunk el ahhoz a szerephez, amelyet Csehszlovákia játszani hivatott; Nyugaton is vannak emberek, akik egyénenként vagy csoportokban azt képviselik, amit Csehszlovákia egészében jelent. Haladó értelmiségiekről van szó, legyenek bár kommunisták vagy sem. Mindnyájuk jellemzésére egy sematikus példát hozok fel, a magamét: 1805-ben születtem. Nagyapám nevelt, aki tanár volt, tehát a múlt század eszméit vallotta. Olyan világban éltem, amelyben a szimbolista irodalom és a l’art pour l’art művészet uralkodott. Átvettem mindezeket az eszméket: aztán tovább fejlődtem, tanulmányoztam és magamba szívtam a nyugati filozófiát; fokozatosan elszakadtam tőle, de megőriztem belőle bizonyos kulturális elemeket és lassan elértem a marxizmushoz, de mindazzal együtt, amivel előzőleg feltöltődtem. Ügy gondolom, hogy Freud, Kafka vagy Joyce olvasása — ezt a három nevet említem, mert nagyon gyakran szóba kerültek Leningrádban — hogy ennek a három szerzőnek az olvasása juttatott el igazában — és mások mellet — a marxizmushoz. Ha tehát Leningrádban megállapítják, hogy egyes keleti értelmiségiek ezt a három embert a legkisebb sajnálkozás nélkül mint dekadenseket ítélik el, mert a dekadens társadalomhoz tartoztak, úgy érzem, hogy egyidejűleg törvényen kívül helyezik az én kultúrámat is és ennek következtében bocsánatot kellene kérnem szovjet barátaimtól azért, hogy olvastam ezeknek az embereknek az írásait, hogy szerettem és ismertem őket. Mihelyt egyes emberek szájából így, hangzik el a dekadencia fogalmazása és ezt a fogalmat például Joyce-ra alkalmazzák, úgy ez teljesen formális dolog azoknak a szempontjából, akik Joyce-ot nem olvasták. E pillanatban tudniillik nem a kérdés lényegének tanulmányozásáról van szó, hanem egyszerűen taktikai értelmezéséről. Nem használják ki azoknak az ismeretanyagát, akiket Nyugatról hívtak meg erre az összejövetelre. Ők maguk már megpróbálták elválasztani azt, ami ezeknél a szerzőknél igazán burzsoá jellegű lehet és amit a szocialista társadalom nem használhat fel a maga céljaira, de ugyanakkor megpróbálták átvenni és megőrizni azokat az értékeket, amelyeket számukra jelentenek és disputa
