Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - Duba Gyula: Delfinek
melegsége... ránéz Larinára, és valami komikus, torz vigyor ül az arcára, amelyet mosollyá szelídít mélabús szeme. Az asz- szony meg visszanevet rá, s ez egészen olyan, mint amikor két hajó találkozik egy ködös délutánon az óceánon, és vidáman egymásra villantják fényeiket... Ohó, gondoltam, Jaroszláv, te unatkozol és kalandokra vadászol! Mi lesz a lányokkal odahaza, öregfiú...? Néhány napig tartott ez a szemekkel való ismerkedés, és akkor Jaroszláv újra a régi lett. Hallgatagsága eltűnt, tréfás kedvű legény lett megint, de egy árnyalattal melegebb és kedvesebb. Larinát így fogadta, ha késett a reggelinél: Na persze, így járnak a lusták, akik sokat alusznak...! Ingerkedett vele, szántszándékkal ellentmondott neki, buta kérdésekkel ostromolta, és p^jráskodva karonfogta; máskor meg úgy futkározott körülötte, mint egy barázdabillegető. Az örökösen ismétlődő ingerkedése és erőltetett tréfacsinálása már-már a nevetségességig fajult, de annyi természetességgel csinálta, hogy mindenki nevetett rajta. Vidám fickó és nagy gazember, csibész, gondoltuk ... Larina a csinos nők természetességével fogadta az udvarlást, nem vette túl komolyan, de nem is utasította vissza. Jólesett neki. Huszonnégy éves asszony, hogy tudna közömbös maradni ilyen felhevülten keringő, esetlenül jópofa mélákkal szemben. Mindannyian észrevettük már a kezdődő vonzalmat kettőjük között. Jaroszláv számára szép gyümölcsöt érlelhet a kitartás és az idő. Irigylésre méltó Jaroszláv ... ! Tizenöttagú turistacsoportban számon tartják egymást az emberek. Három házaspárunk semlegesen, de érdeklődve figyelte barátom vállalkozását, a lányaink lemondóan belenyugodtak, hogy a társaság fenegyereke a számukra elveszett, mi nőtlen férfiak meg lelkünk mélyén fogadásokat kötöttünk önmagunkkal, hogy sikerül-e megkapnia Larinát, vagy sem! A kezdet bíztató. Többen már az eredményt tudni vélték, a nők mindenütt egyformák, mondták ... Én a leningrádi asszonyban valami apróságot, valami különös józan szikrát láttam néha felvillanni, mintha képtelen lenne egy pillanatra is elveszteni a fejét, és mindig pontosan tudná, hogy mit csinál. Kemény dió az ilyen asszony, Jaroszláv, talán még nem is ismertél ilyen asszonyt életedben. Bár lehet, hogy tévedek ... Utolsó moszkvai napunkon kimentünk úszni egyet a városi strandra. A szeptemberi napsütésben egészen langyos volt a strand kristálytiszta vize. Kevesen füröd- tek. Ügy ragyogott a város, mint egy nagy tiszta kirakat és világoskék, derűs égbolt magasodott fölötte. Mesélik, hogy ilyenkor néha egyszerre csak sűrű, nagy hópelyhek szállongnak alá a tiszta égből — a moszkvai tél puha követei —, s azonnal el is tűnnek, ahogy az úttestre vagy a házak tetejére hullnak, elolvadnak, mintha egy nagy óriás lehelt volna rájuk perzselő szájával. — Érdekes lenne most egy ilyen játékhavazás — kiáltottam a vízben lubickolva —, ugye Jaroszláv? — Jaroszláv rosszkedvű — kacagott Larina —, szorítja őt a fürdőnadrágja ... Ő mogorván úszkált, mint valami felingerelt cápa a kishalak között és nem vett részt a jókedvünkben. Amikor levetkőzve megláttuk egymást, Larina kacagott és azt mondta neki: „Hogy hízhat el egy fiatal férfi ennyire? Nahát, ezt nem értem...!“ Valóban erősen hízott. Gömbölyödő pocakja ráfityedt a fürdőnadrágjára, hátán zsírpárnák remegtek, látszott, hogy keveset mozog, nem tornászik, sokat eszik és iszik és szereti a kényelmet. Elpuhult. Jó módban élő öreg legény, aki a gyomrát, és a sörözést mindennél többre becsüli. Megdöbbentő, hogy egy könnyen kiejtett női szó milyen váratlanul hathat a magabiztos és erős férfire is. Jaroszláv azon a délutánon, a moszkvai strand világoskék vizében, a többiek féktelen lubickolása közben komorrá és töprengővé vált. Nem tréfált, nem mosolygott és este, vacsora után konyak mellett azt mondta: — Ha hazamegyek, azonnal leadom, amit magamra szedtem. — Nagybélű vagy te ahhoz — véltem —, ha húst szagolsz, Laurináról is megfeledkezel ... Sokat evett, és ezt ő is tudta, imádta a hasát. Mindenki neki adta, ha nem bírta megenni reggelinél a füstölt halat, vagy délben a húsrészét. Ingerült lett. — Nem hiszed, hogy lefogyok? Ha kell, egy hétig nem eszem. Elmegyek brigádra, kavicsot lapátolni, gondolod, hogy félek a munkától? Nem ismersz te méq engem, tíz kilót kell ledobnom magamról két hét alatt! De továbbra is úgy evett mint addig, a gyomrát nem bírta megtagadni, bíztatta magát, hogy majd otthon... otthon nem eszik. Nevetséges fogadkozása groteszksé- gét bizonyára érezte, mert veszettül mogorva lett. Szótlan és ingerült velünk
