Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - Duba Gyula: Delfinek

szemben, Larina iránt pedig közömbös. Mindennel elégedetlenkedett. Nem tetszett neki a szervezés, a hotelszobák kopottak és piszkosak; a programunk szegényes és lapos, Larina a vezetőnk pedig ügyetlen és felelőtlenül, félkézzel intézi a dolgainkat. A személyét érintő tréfákra epés visszavágással felelt, és amikor azt találtam neki mondani, hogy ne törődjön Larinával, szórakozzon a mi két lányunkkal, aztán meg ha hazamegy, úgyis annyi nője lesz, amennyit akar, dühében majd nekem ugrott. Arca piros lett az indulattól, úgy kiabált.

— Hogy én azzal a két ringyóval szórakozzam! Megbolondultál? — Nem volt igaza, kissé korlátolt, de tisztességes lányok voltak. — Inkább remetének megyek

— dühöngött —, mint hogy azt a két szerencsétlen seprüt vidítsam. Larinával meg, figyelmeztetlek, hagyj békén! Nem érdekel. Nem bírom a beképzelt embereket.

Moszkvából Volgográdba repültünk, onnan meg Szocsiba. Jároszláv egész héten közömbös arccal unatkozott. Kedvetlensége az egész csoportra átragadt, nélküle eltűnt a jókedv, a kacagás, és mintha idegenebb emberek lettünk volna egymásnak, mint azelőtt. Eltűnt közülünk a melegség. Larina riadtan figyelt. Talán maga som hitte, hogy a mókás Jároszláv ennyire komolyan tud venni valamit. Ügy éreztem, fél tőle, megrettentette az a feneketlen életúntság, amit a megszelídült fenegyereke vonszolt ezekben a napokban maga után. Félt is, meg tetszett is egyszerre neki a helyzet. Bátortalanul kacérkodott. Jaro- szláv tekintetét kereste, és rámosolygott. Kedveskedve megszólította és bármit válaszolt, igyekezett nevetni rajta. Olyan puha hangon beszélt hozzá, mintha bocsánatot kérne tőle, amiért ő Larina él, van és tetszik neki. Nem tehet róla, hogy ilyen, nem akar ő semmi rosszat és na- gyon-nagyon bántaná, ha Jároszláv valóban szenvedne miatta. Kristálytiszta női alakoskodás, melyet lépten-nyomon megcáfol a ragyogó szem, az öntudatos mosoly, a ringó, magakellető járás, egy-egy pajzán oldalpillantás a mogorva szenvedőre. Nyilvánvaló, hogy minden így van a legnagyobb rendben, ahogy van.

Szocsiban megláttam a tengert, és ez meghatott. Ott morajlott a lábam előtt. Magam sem tudom pontosan, hogy mit vártam tőle, homályosan úgy gondoltam, hogy ha az ember egészen a láthatárig csupa vizet és vizet lát maga előtt, abban olyan mérhetetlen nagyság és szabadságérzet lehet! Ahhoz hasonló talán csak a csillagászé, aki óriási távcsövébe nézve, érzékelni próbálja a távolságokat, amelyeket belát. Nem csalódtam. Minden várakozásomat felülmúlta a tenger. Nyugtalanul morajlott, csattogott és nagyokat dörrent, hullámaival ingerülten ostromolta a parti fövenyt és a távolban úszó hajókat úgy hintázta, mintha apró csónakok lennének.

Nem fürödhettünk benne. Veszélyes ilyenkor. Ültünk a köveken, feküdtünk a homokban, napoztunk és érdekes, színes kavicsokat gyűjtöttünk, amelyeket mázsaszámra sodort egy-egy hullám elénk. Remek érzés volt. Elbájolt és megbabonázott a tenger. Jaroszlávot is meg vadította, nem bírt magával. Mogorvasága féktelen játékkedvvé oldódott, halálra nevettette a társaságot. Szembe ült a part felé rohanó hullámokkal és engedte, hogy feldöntsék. Néha csak kalimpáló lába látszott ki a habzó víztömegből, s amikor a hullám visszavonult, prüszkölő erőtlen békaként feküdt a fövényen. Egy perc múlva már fejjel rohant a hullámoknak, és rekedt jajkiáltással hanyat esett. Örömében nagyokat rikkantott, fújt és csapkodta a vizet. Akasztófahumor, gondoltam, erőltetett. Megőrült ez az ember? Mi baja voltaképpen? Larina asszony, és annyi minden van közöttük; férj, boldog családi élet, országhatárok, idegen erkölcsök és mentalitás, hogy még a legvadabb hullámot is könnyebben áttörhetné a fejével, mint ezeket a válaszfalakat. Vagy talán még mindig taktikázik és remél... ?

Véletlenül Larinára pillantottam. Tágra- nyilt szemmel nézte a víz szélén hempergő esetlen medvét 'és nevetett. De olyan szemmel nézte, és Cgy nevetett, hogy meg- esküdtem volna rá — szereti... Mindenről megfeledkezve nézte és mosolygott, kacagott, a jókedv változatai úgy suhannak át arcán, mint őszi táj felett az árnyék nyomában rohanó derű, valamit kiáltott is neki, és mintha csókolgatta volna a hangjával. Hát ez igaz? Ez is lehet?

Ebéd után megmondtam Jaroszlávnak.

— Nyavalyogsz. Ha eszed van, beszélsz vele. Ügy nézett, amikor a vízben hemperegtél, mintha melletted ülne és a nyakadat karolná!

Akkor délután mindketten eltűntek. Később tudtam meg, hogy a városban csatangoltak. Jároszláv mesélte el. Vacsorára sem jött, a büfében akadtam rá tíz óra körül. Vodka állt előtte, és ittasnak látszott. Hozzá ültem.