Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

berek, de csodálatos a zenei érzékük. Ez csak látszat, mondta Emőke. Igazán szellemi emberek, s én tovább játszottam és énekeltem, s amikor befejeztem, a tanító azt mondta: „A mindenségit, játsszál valami talp alá valót, valami bukibukit, hadd forduljunk egyet-kettőt, nem igaz kisasz- szony? Tömény unalom ez, nem üdülés!“ Emőke elnevette magát, szólt, hogy ereszszem a zongorához, leült és biztos, harmonikus kézzel lassú, de nagyon ütemes dalt kezdett játszani, mintha távolról a csárdás üteme rémlett volna benne, a magyar zene lüktetése, amely ugyanúgy nem téveszthető össze semmi mással, mint a néger blues, és énekelni kezdett, mély hangja olyan volt, mint a pásztorsíp egyenletes szava, amelyet nem lehet cifrázni, erősíteni vagy halkítani, mindig biztos és egyenletes; egyszerű és szép, kemény és édes magyar dalt énekelt, amely nem volt sem bús, sem vidám, csak kesergő, arca kipirult, ez a dal nem a fekete mágus rikácsolása volt a kettős krétakörben, hanem a pásztor hívó szava a pusztán, aki semmit sem tud boszorkányszombatokról és feketemisékről, természetesen él, étele juhsajt és tej, kalyibában alszik, ismer egy-két babonát, de nem hozza kapcsolatba őket sem a Legfőbb Ürral, sem a Gonosz- szal, s életében egyszer leküzdhetetlen vágy vesz erőt rajta, s énekelni kezd ilyen kesergő, vágyakozó, egyenletes és cifrá- zatlan, hangos dalt énekel cifrázatlan és édesen kemény nyelvén, megtalálja párját és más pásztorokat nemz vele, s tovább él sajton és tejen, esténként tüzet gyújt, és kunyhójában meg sem érzi a bőrök, a faszén orrfacsaró bűzét. Arra gondoltam, hogy a kéjenc tanító otromba szavai mintegy varázsigeként kiszabadították ezt a nőt a szellemiek kísértetvilágából, s hogy ez a dal a benne rejtőző nagy testiségből fakadt, de ugyanakkor tudtam, hogy csak a tanító szavai tették, nem a tanító maga, s egyszerre megértettem a katarzist, amely felé Emőke drámája halad, megértettem, hogy életében a Gonosz az állati negyvenötéves férfi volt, szállodatulajdonos és nagybirtokos, aki a veszedelmes árnyak birodalmába kergette, a képzelődések valótlan, de szörnyű világába, s ő most a Legfőbb Jót, a Szerelmet keresi, a lelki, testetlen szerelmet, Isten szerelmét, de talán csak egész kevés kell hozzá, s a kéteshírű metapszichológiai hetilapok ferde szimbolikája csodálatos és érthetetlen, vagy talán inkább nagyon is érthető fordulattal feje tetejéről megint két lábára

áll, a Legfőbb Jó egész könnyen lehetek én magam, talán már vagyok is, bár Emőke meg magának sem Ismeri be, talán nem is tud róla, de tudatalattink mély, ismeretlen pincéjében talán már az vagyok, vagy legalábbis azzá leszek, s most egy csapással megváltoztathatnám ezt a történetet, ezt a legendát, valóban a Legfőbb Teremtő lehetnék és embert teremthetnék ebből a szépséges árnyból, aki lassan és biztosan menekül a téboly ködébe, mert agya ma még, de már nem sokáig képes rá, hogy a bizonytalan elképzelések vakvágányáról visszatérjen a kézzelfogható dolgok biztos ösvényére, de már nem sokáig képes rá, hamarosan eltűnik a kísértő felhők homályában, amelyek elszakadnak a biztos földtől és saját törvényeik szerint szállnak esztelen magasságok mélységeibe, nem ismerik többé a nehézkedés törvényét, semmit, ami ebből az alaptörvényből következik, megvan a maguk igaza, amely nem is hazugság, egyszerűen más világ, s közte és e világ között nincs megértés, a lányból asszony lesz és az asszonyból anyóka, bezárkózik e világba, lassan körülveszi a ráncok hálója, meddőn elfonnyad öle, lelke reszkető hangú gyászos zsolozsma lesz az e világból az ismeretlen, talán semminél nem több másik világba vivő folyosó gótikus hidegségében.

„Nagyszerű, kisasszony!“ mondta a tanító, mikor Emőke befejezte, és tapsolni kezdett. „De most játsszon valami csárdást, jó?“ Emőke elnevette magát és valóban rákezdett egy csárdásra, egész testével hangsúlyozta a ritmusát, szeme csillogott, de nem azzal a lázas csillogással, mint az imént a faburkolatú sarokban. A tanító elment a zongora mellől, táncolni kezdett, kontár módon mímelte a csárdást, rikkantott egyet-kettőt (de csöppet sem az ütemnek megfelelően, lába sem az ütemre járt), Emőke énekelni kezdett és a tanító nevetségesen forgolódott a parketten a zongora előtt, Emőke éneke odacsábította azt a néhány embert, akik francia postát játszottak, meg a sportoló fiúkat és a lányokat a ping-pongasztal mellől, s kezdődött a mulatság, megint a zongorához kellett ülnöm, slágereket nyúztam, s néhány fiú meg lány, meg a tanító Emőkével táncolni kezdett. Emőke megváltozott, a szürke és titokzatos bábból kibújt a tarkaszámyú lepke, ez valóban ő volt, nem a legenda, az igazi Emőke volt, mert a primitív és ostoba tanító öntudatlanul és kezdetlegesen megtalálta a mélyen rejtőző szívhez, a jövőjéhez vivő helyes utat, de előtte ez