Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

a szív és ez a jövő zárva maradt, már csak azért is, mert csöppet sem törődött a jövővel, csák az üdülés kurta hetének jelene érdekelte, trágár élvezetek és utána trágár emlékek. Az úton nekem kellett volna elindulnom, de a magam életének útján már túl messzire mentem ahhoz, hogy gondolkozás nélkül fejest tudtam volna ugrani a jövőbe. Vertem a sárga billentyűket, amelyek akadozva zökkentek vissza eredeti helyzetükbe, egyik slágert a másik után kalimpáltam, néztem Emőkét, s ekkor, akárcsak a tanító, hirtelen én is vágyakozni kezdtem teste után, amely karcsú és izmos volt, keble után, amely nem bontotta meg vonalainak szimmetriáját. Tudtam azonban, hogy mindez nagyon, nagyon bonyolult; régi recept van rá (a tanító biztosan hangosan hirdetné: Feküdj le vele és kész a kocsi), tudtam, hogy végeredményben a recept helyes, de magát a célt, a testi aktust meg kell előzni valaminek, ami sokkal finomabb és bonyolultabb a tanító általános sablonjánál, s hogy egyáltalán nem magáról az aktusról van szó, hanem a kötelékről, amelyet képvisel, s amelynek csak a megpecsételése maga az aktus, a közösségnek a szentesítése, amelyet két ember köt élet és halál ellen, betetőzése annak a teremtő tettnek, amelyet elvégezhetnék, de nem vágytam a tettre (hosszú esztendők életét jelentené, s az ember tudja, hogy minden varázs végül elenyészik a múlt tájain és csak a jelen, a hétköznap marad), csak a testre, a kellemes és minden mástól elütő üdülési kalandra; a lányos combok mélyén megbúvó asszonyi ölre; tudtam, tönkre tenném, ha nem vállalnám az egész életet is; s ahogy Emőke táncolt a tanítóval, egyszerre tiszta szívből gyűlölni kezdtem a férfit, aki nem is ember, csak közösülések összege, Emőke ellen is kezdetleges férfidühöt éreztem, amiért vele táncol, tehát nem olyan, amilyennek még az imént véltem, bár nem értettem egyet kétségbeesett vágyainak világával, de még ez a világ is jobb a tanítóénál.

Amikor később vacsorához menet a folyosón találkoztunk, gúnyosan megkérdeztem tőle, miért foglalkozott annyit a tanítóval; nyilvánvaló, hogy alsórendű testi ember, s Emőke ártatlanul azt felelte Tudom, hogy testi ember, sajnáltam őt. Sajnálnunk kell azokat, akik oly nyomorultak, mint ő, s ekkor megkérdeztem, engem nem sajnál, hisz én is testi vagyok. Maga nem egészen az, mondta. Maga legalább érdeklődik a szellemiek iránt, de ő nem; egyszerre egész más volt, mint az imént, a

tanító társaságában, arcán ismét megjelent a túlvilági árnyék, felhőkben járó apácaként ült az asztalhoz, s észre sem vette a tanító mohó pillantásait, sem a jampecot, aki egyelőre játszotta a magány szerelmesének szerepét, de szemlátomást kifogyott erejéből.

Vacsora után a kultúros bejelentette, hogy fél kilenckor mozielőadás lesz, kes- kenyfilmeket mutatnak be. Emőke szobájába ment, én a kertbe. Nyirkos, penészes, elhanyagolt kert volt, leültem egy esőtől nyirkos, korhatag padra. Velem szemben kopottképű, letört orrú törpe állt, szájában pipa, amilyet a nagyapám szítt; az ő kertjében is ugyanilyen pipás törpe volt, meg soktornyú, cifra fehér várkastély, igazi üvegablakokkal, a vár bádogtetejét minden tavasszal gondosan pirosra festette, a hetvenéves öregembert talán még mindig nyugtalanították azok az elképzelések, a- melyek engem izgattak és még most is izgatnak, ha nagyapa várkastélyára gondolok: hogy igazi várkastély, összetöpörödött, kicsi, de igazi, hogy a centiméteres lépcsőkön időről időre három centiméteres emberekből álló királyi menet vonul végig, mint a Gulliver kalandjaiban, hogy az üvegcserepes ablakok mögött kamrák és szobák és lakomázó termek vannak, ugyanolyan igaziak, mint maga a vár; vagy ott van Hüvelyk Matyi meséje: arról álmodtam, hogy milyen szívesen lennék Hüvelyk Matyi, óraművel hajtott kis autóban utazhatnék, a fürdőkádban csónakázhatnék, a csónak végébe valamiféle vegyületet öntenék, és csendesen, egyenletese sebességgel siklanék a mázas fürdőkád apró tengerén. Az agyagtörpe virágos, élveteg, színeha- gyott képére néztem, s mintha én magam álltam volna ott, harminc éves, mindmáig nőtlen férfi, akinek viszonya van Mairgitká- val, egy férjes asszonnyal, s aki nem hisz már semmiben, semmit sem vesz nagyon komolyan, belelát kártyáiba a világnak és az életnek, a politikának, a dicsőségnek, a szerencsének és mindennek, magányos, nem kedvtelésből, de kényszerből, életében elég eredményes, fizetése és egészsége elég jó, nem sok esélye van rá, hogy az életben meglepetés érje, valamit felfedezzen, amit még nem ismer, ebben a korban jelentkeznek az öregedés apró kellemetlenségei, az emberek ilyenkor sietve házasodnak, hogy megérjék, míg gyerekük felnő, legalább akkorára, hogy belelásson az élet és a világ kártyáiba; másfelől ott van Emőke, szép, fiatal nő, egy gyerekkel, magyar, számomra aránylag új, viszonylag isme