Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

A szoba faburkolatú sarkában ültem Emőkével, majdnem teljesen sötét volt, grogot ittam, Emőke kínai teát, az ember ne igyon alkoholt, mert az alkohol a testiség legalsó fokára zülleszti, állattá teszi, amilyen egykor volt, mesélt Paracelsus gyógymódjáról, fákról, amelyek magukra veszik az ember betegségét, csak tűvel az ujjunkba kell szúrni, egy csöpp vért dörzsölni a fa kérgén ejtett vágásba, s a fa és az ember között elképzelhetetlenül finom, átlátszó anyagból láthatatlan kötelék létesül, az ember örökké hozzá kapcsolódik a fához, amint kapcsolatban marad mindennel, ami valaha is kikerült testéből, kihullott hajával, leheletével, levágott körmeivel, a betegség átfolyik e finom szálakon a fába, s a fa megküzd a betegséggel és legyőzi, néha belepusztul és kiszárad, de az ember meggyógyul, visz- szanyeri erejét és életben marad. Beszélt a gonosztól megszállottakról, arról, hogy a rossz lelket szenteltvízzel és imádságokkal kell kiűzni, beszélt a fekete mágiáról és a gonosz erőkről, amelyek az ember szolgálatába szegődnek, ha bele mer állni a kettős körbe, amelybe felírja az Ür hét titkos nevét, és el meri mondani visszájáról a poklok imakönyvéből a gonosz imáját, mesélt a vámpírokról, kísértet-házakról, boszorkány-szombatokról, és lelke meg- megtántorodott e veszedelmes világokban, amelyekben az ember nem hisz és nevet rajtuk, de ha egyszer hall róluk, mindig marad a lelkében egy csöpp iszony, rettegés és félelem.

Elfeledkezett rólam, hogy ott ülök mellette, hallgattam, s ő beszélt, az eső szürke fényében lázas, egészségtelen, természet- ellenes lelkesedéssel csillogott a szeme, én hallgattam és a szemét néztem, ő is észrevette és a lázas csillogás kihúnyt, rólam is lehullt a bűvös, esős pillanat furcsa, gonosz varázsa, gúnyos fintort vágtam és azt mondtam De maga csak nem akar az istenért fekete mágiával foglalkozni? Hisz a fekete mágia a koncentrált Rossz és maga a Jóhoz akar eljutni. Lesütötte szemét és azt mondta Most már nem akarok, de valamikor akartam. Mikor? kérdeztem. Amikor már nem bírtam ki, és úgy éreztem, hogy Isten nem hallgat meg, hogy elfordul tőlem. Akkor a Gonoszhoz akartam fordulni segítségért, hogy — hogy megszabaduljak tőle. És megtette? Megrajzolta a két kört szentelt krétával? kérdeztem. Nem, mondta. Isten meavédett. Most már értem, hoqy Isten állandóan próbára teszi az embert, és sokan nem állják meg a

próbát. De miért teszi próbára? mondtam. Hogy meggyőződjék róla, méltó-e az ember a nagy kegyelemre, méltó-e arra, hogy megszabaduljon mindentől, ami testi. Kész-e már. De hisz az ember nem kérte Istent, hogy teremtse meg, mondtam. Milyen joggal teszi őt próbára Isten? Istennek mindenre van joga, mondta, mert Isten a szeretet. Mindenekfelett könyörületes? kérdeztem. Igen, mondta. Akkor miért teremtette az embert? Mert szerette, mondta. De miért teremtette meg? Miért küldte e szenvedésekkel teli világba? Hogv próbára tegye, méltó-e irgalmára, felelte. Ezzel talán nem gyötri? mondtam. Miért nem hagyta kezdettől fogva békén, ha szerette? Vagy ha már megteremtette, miért nem teremtette mindjárt tökéletesnek? Miért nem teremtette mindjárt üd- vözültnek? Mire jó ez az egész vértanúság, ez a kínos vándorlás az Anyagtól a Szellemhez? Ö, maga még tökéletlen, mondta. Védekezik az igazság ellen. Nem védekezem, mondtam. De bizonyítékokat akarok. Vagy ha nem is bizonyítékot, legalább logikát. A logika is Isten alkotása, mondta. Akkor miért nem igazodik szerinte Isten? Neki nem kell, felelte, egyszer majd megérti. Egyszer mindenki megérti és mindnyájan üdvözülnek. A Rossz végül elenyészik. De ne beszéljen már róla, kérem, mondta, és szemében ismét megjelent a rettegő kis erdei állat szorongása, amely attól fél, hogy elveszti erdei szabadságának egyetlen biztonságát, nem beszéltem hát tovább és a zongorához mentem. Emőke a zongora lapjára támaszkodott, s én elkezdtem játszani a Riverside Bluest, amely tetszett neki, aztán a St. James Infirmary-t énekeltem, a ping-pongterem sötétjéből és világosságából odajött a tanító, megállt Emőke mögött, s én énekeltem

Szent Jakab kórházában az asszonyt meglátogatom, szépen, búsan, hófehéren fekszik a fehér asztalon.

Az ötfokú dallam, amely valamikor a legmélyebb emberi bánatból született, az egymástól örökre elszakadó egy pár ember bánatából, a dallam megragadta szívét és Emőke azt mondta Szép dal ez. Miféle dal ? Néger blues, mondtam, s Emőke megjegyezte Igen, azt mondják, a négerek nagyon szellemi emberek, lemezről hallottam vallásos dalaikat, az irodában egy kollégának vannak amerikai lemezei. Igen, mondtam. A négerek érzékiek és gazem