Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

mindenki megismeri, mert Isten irgalmas. E szavaknál szemében, tekintetében mintha szorongás ült volna, mintha félne attól, hogy meg akarom fosztani valamitől, a biztonságtól, amelybe kapaszkodott, s amely nélkül már nem tudna élni, nem tudná elviselni özvegyi létének terhét, a halál és a szerencsétlen, tönkre tett élet terhét; arcának kifejezése olyan volt, mint egy elkinzott erdei állaté, amely szemével könyörög az embernek, hogy ne kínozza, eressze vissza erdei szabadságába, bocsássa ki hatalmából.

A tanító megkérdezte, milyen messzire jutottam. Tudtam, hogy Emőke a hatalmamban van, mint az ember kezébe került riadt kis erdei állat, furcsa hatalom ez, amelyet néha férfiak gyakorolnak a nők felett, anélkül, hogy érdemük volna benne, anélkül, hogy törekedtek volna rá, kívánták volna, egyszerűen a hajlandóság és alárendeltség ismeretlen tényezőjének jóvoltából, de nem ismertem ki magam benne, nem találtam fel magam, mint máskor mindig, Margitkánál, aki egyszerű volt és erotikus és bonyodalmaktól mentes, csnk azt éreztem, hogy kettőnk között, köztem és Emőke között idegsugarak láthatatlan kapcsán dráma csírázik ki, valamiféle lehetséges beteljesedés talán véget vethet a kétségbeesett, vakvágányra futott illúziónak, amely karcsú testét, bájos arcát, táncosnőre emlékeztető apró keblét, alkotó emberi munkáját elvarázsolt körbe zárt kísértetté torzította.

A tanító dühösen morgott valamit, s hirtelen elfordult, oly hevesen, hogy megreccsent alatta az ágy.

Két nappal az üdülésünk vége előtt eleredt az eső, az üdülők ping-pongoztak, kártyáztak, vagy az ebédlőben ültek, kis ideig nyaggattak valakit, hogy verje a zongorát, aztán beszélgettek, a kultúros kijózanodott tegnapesti részegségéből és megpróbált összehozni valamiféle társasjátékot, amelyet francia postának hívott, de csak egy idősebb házaspár volt hajlandó, a férfi készruhabolt vezetője volt Pardubicéban, régebben ugyanannak a boltnak a tulajdonosa, kerek pocakjához bő térdnadrágot viselt, kövér felesége ötven éves létére méq mindig úgy sikoltozott, mint valami tizennyolc éves lány a körhintán, visongatása minden délben, ebéd idején felverte a ház csendjét, nem azért, mintha torkos vagy nagyétkű lett volna.

hanem egyszerűen az étel volt az egyetlen valami, amit az életben megértett, minden mást köd burkolt, s a ködben évszázados megszokások, a mama első felvilágosító szavai, a tánciskola tudománya igazították útba, ismeretségeit, kérőjét, az esküvő napját jó szülei választották ki a legnagyobb gonddal, vasárnaponként eljárt a templomba (de ha valaki megkérdezte volna a hittudomány legalapvetőbb fogalmai felől, nem tudott volna válaszolni, egyszerűen csak eljárt a templomba, sipító, fülsértő hangon énekelt az énekeskönyvből, letérdelt, verte a mellét, ujját a szenteltvíztartóban megfürdetve keresztet vetett, barkát szenteltetett és misét szolgáltatott halott anyjáért), két vagy három gyereket szült, biztonságának meghitt szigete a konyha volt, itt igazi művésznővé változott, csodálatos virtuózzá, aki tökéletesen érzi az ízeket és szagokat, akárcsak a mester- hegedűs képes megkülönböztetni a negyed és nyolcad hangokat, nem agyával, de titokzatos érzékkel, amely másnak nincs és soha nem is lehet, ezt az érzékét nem szerezhette az öt vagy hét év alatt, amíg a mama konyhájában tanult, felülről kapta ajándékba, a halhatatlanság egy szilánkja volt, amelyet kölcsön kapott ráadásul megszokott egyszerű képességeihez és tompa agyához, amelyben lassan forog néhány csenevész gondolat, zsírba ágyazott szívéhez, amely nem képes hamisságra és gonoszságra, csak állati, ösztönös szeretetre a gyerekek, férje, családja, az emberek, az élet iránt, és jámbor beletörődéssel fogadja a halált, a lequtolsót a biztonsági lámpák sorában, amelyek ott állnak az út szélén attól kezdve, hogy első lépését teszi az élet ködtengerében.

A tanító a ping-pong terembe ment, a sötét sarokban a lócán ültünk Emőkével, a tanító a zöld asztal fölött dühösen nézett ránk, aztán játszani kezdett egy szemüveges öntevékeny asztaliteniszezővel, elsietett félmesteri leütéseket mutatott be, amelyek java része a hálóban végződött, de ha véletlenül egyik-másik sikerült, szomjas szemével mindig Emőke felé szúrt, hogy nézi-e, a hosszú labdákat az uszodai nap- lopók és úszómesterek eleganciájával mélyen az asztal alól ütötte vissza, és szenvedő képpel bombázta szemüveges áldozatát, aki lelkesen csapkodta a kau- csuklabdát, nem hatásra törekedett, egyszerűen játszani akart, de nem volt hozzá tehetsége, így aztán java idejét azzal töltötte, hogy a terem sarkában a billiárd- asztal alól halászta ki a labdát.