Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

a legszebb hivatásra, felesége volt a taní­tónak, s akkoriban még csak két gyereke, negyven éves volt, de a lánynak azt mondta, hogy szereti, leveleket írt neki csinos taní- tós betűkkel és verseket, amelyeket a lány mintha már olvasott volna valahol (a tanítónak volt egy régi szerelmi levelezője, tele névtelen poéták szerelmes verseivel, amelyeket a pillanatnyi helyzet szerint dolgozott át), reggel a lány egy csokor kankalint, szegfűt vagy gyöngyvirágot, egy szál gyopárt talált a katedrán, hajlott a tanító szavára, a falun kívül, a fenyvesben, a sűrű bozótban találkoztak, a kopár he­gyeken végigsuhant a késő nyári szél, és a városka hidegen meresztette az égnek templomtornyát, kopottan és megsárgul- tan, elhagyottan az őszi felhők acélmolyhos mennyezete alatt, aztán végre igent mon­dott, beeresztette a szobájába, erről mesélt most a tanító „ ... azt mondta, hogy na­gyon világos van, szégyelli magát, nem volt más lámpa a szobájában, csak egy dróton lógó villanykörte, ernyő nélkül, így aztán lehúztam a bugyiját, kék trikó­bugyija volt, a lámpára akasztottam, és mindjárt olyan volt a szobában, mint a németek alatt elsötétítéskor a villamosban és aztán megcsináltam neki..." A halál uralkodott ennek az embernek minden porcikáján, s engem lenyűgözött életének sivársága, amely üresebb volt az egér vagy a mezei veréb vagy az állatkerti ketrecben tengődő öves állat életénél, amely csak dobog a bádogpadlón, vágyakozva és üte­mesen szipog hosszú orrával, aztán tele- zabálja magát és közösül és megint futká- rozik és fújtat és dobog és alszik, mert övesállat, nevetséges teremtés, amely a lehető legjobban él az övesállatok törvé­nyei szerint, de ez itt ember volt, nemrég még igazgató tanító és a nemzeti bizottság tagja, most büntetésből áthelyezték egy határvidéki kétosztályos iskolába („Pikkje volt rám a tanfelügyelőnek, fene nagy elvtárs, tudja, irigykedett rám, mert rá fütyülnek a fiatal tanítónők“), folytatója ama régi tanítók hagyományának, akik va­lamikor régen könyveket és zenét, szépsé­get és gondolatokat vittek a hegyvidéki viskókba és az olyan falvakba, amilyen az övé volt, férj és családapa, aki asszonyát, gyerekeit az ország belsejében hagyta, s most buzgón felszedte a kettős háztartá­sért járó pótlékot, mégis a mezei egerek vagy övesállatok törvénye szerint élt. Az a lány (nem a tanítónő, de az a lány, aki első nap este az asztalunknál ült az étteremben és hallgatta a kultűrost. aki részletesen kifejtette üdülőcsoportunk tömegszórakoztatásának tartalmas terveit) nagyon jó alakú volt, táncosnőkre emlé­keztetett, karcsú, mint a lámpaoszlop, csí­pője fiús, fínomvonalú válla kissé csapott, melle stilizált szobrok keblére emlékezte­tett, amely nem bontja meg a trikós test karcsú, fiatalos szimmetriáját. Mandula­szeme akár a gazelláé, sötét, kemence kormos belseje, haja mint a cigánylányoké, csakhogy simára kefélve tompán fénylett, mint a fekete márvány. Vele voltunk egész nap, a csoport kirándult Mariatalba, egy régi zarándokhelyre, ahová valamikor az egész Monarchiából, vagy talán egész Euró­pából elzarándokoltak a hívek, elhagyott, pusztuló erdős völgy volt, s én a lány oldalán szégyenkező elfogódottságot érez­tem, minden téma jelentéktelennek és hiábavalónak tűnt fel. Nem lehetett vele megszokott dolgokról üres beszélgetést kezdeni, amelyben a szavak semmit sem jelentenek, vagy legfeljebb annyit, mint a kakas kukorékolása vagy a bagoly hu­hogása, amikor a fenyőfa ágai közt a párját hívja. Ügy éreztem, gondolatokról kellene beszélnem. Nem olyan lány volt, akihez az ember odalép a kávéházban és azt mondja Szabad kérnem, kisasszony, arról beszél, hogy jó a zene, dicséri a ruháját és megkérdi a telefonszámát, aztán felhívja a számot és a lány vagy eljön, vagy nem, és ha eljön, elmegyünk vele megint tán­colni, s utána már nem kell sokat beszélni, attól függ, van-e az embernek garszon- lakása vagy olyan háziasszonya, aki hall­gatni tud, vagy legalább elég pénze, hogy fussa két szobára egy szállodában. Ez azonban elmélyülő lány volt, valahol a lelke mélyén életfilozófia rejtőzött, erről a filozófiáról kellett beszélni, az ember csak így közeledhetett hozzá, másképp nem. A tanító persze nem tudta, rikoltozott, trágár szavakat köpködött, a falusi tánc- mulatságok bevált szokása szerint, leadta a vidéki és külvárosi gavallérok elmés társalgásának teljes műsorát, váltogatta a fordulatokat és trükköket, amelyek a lány­tól előre megszabott, pontos válaszokat kívánnak, akár a pap és a ministráns pár­beszéde, az ismeretségkötés évszázados szekszuális szertartása szerint, de a lány nem élt a megkövesedett válaszokkal, hall­gatott, és legfeljebb igent vagy nemet mondott (magyar lány volt, nem értett csehül, furcsán keverte a szlovákot és a magyart, talán az oroszt is), a tanító hamarosan ellőtte minden puskaporát, el­hallgatott, letépett az út széléről egy fű­

Next

/
Thumbnails
Contents