Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza

szálat, szájába dugta, rágcsálni kezdte, s elszontyolodottan, némán ment az úton, szájából egyenesen előre rúgott a fűszál. Ekkor óriási szitakötő repült át az úton, megkérdeztem a lánytól, tudja^e, hogy valamikor óriás szitakötők éltek a földön, két szárnyuk _széle közt a távolság meghaladta a háromnegyed métert. Csodálkozott és azt mondta, ez talán el sem képzelhető, s én mesélni kezdtem neki a harmadkorról és Darwinról, a világ fejlődéséről, a természet vak és szükségszerű útjáról, amelyen a gyöngébb felfalja az erősebbet és az állatok azért születnek, hogy élelmet szerezzenek, szaporodjanak és elpusztulnak, más értelme a létüknek nincs, az értelem különben is emberi fogalom, a természet szűkszavú okozati összefüggés, nem pedig színes, értelmi és érzelmi, misztikus teológia. Ekkor a lány azt mondta, hogy nincs igazam, a természetnek és az életnek igenis van értelme. Miféle értelme? kérdeztem, és a lány azt mondta: Az értelem az Isten. „Hagyják már abba“, mondta a tanító. „Kisasszony, nem inna egy sört? Olyan meleg van, mint nyáron.“ De a lány fejét rázta, s én megkérdeztem Maga hisz Istenben? Hiszek, mondta, s én azt mondtam Nincs Isten. Szép lenne, ha volna, de nincs. Maga még nem jutott el hozzá, mondta a lány. Maga még mindig testi ember, még nem tökéletes. De egyszer elérkezik Hozzá. Ateista vagyok, mondtam. Én is ateista voltam, felelte, de felvilágosodtam. Megismertem az Igazságot. Hogyan történt? kérdeztem gúnyosan, mert karcsú volt, mint egy táncosnő, s a táncosnők ugyan gyakran járnak templomba, letérdelnek és keresztet vetnek, de istenben nem hisznek, nem gondolkodnak felőle, babonának tartják, éppúgy, ahogy egymásra köpködnek, mielőtt a színpadra lépnek, felteszik hivatásos mosolyukat és apró léptekkel kilibbennek a reflektorok fényébe. Amikor férjhez mentem, mondta a lány, s a tanító, aki addig hallgatott és szótlanul rágcsálta a fűszálat, felrezzent az ostobák tompa nyugalmából és megkérdezte: „Maga férjnél van?“ Nem, mondta a nő. Özvegy vagyok. De amikor férjnél voltam, megtanultam hinni. A férje vallásos volt? kérdeztem. Fejét rázta. Nem, mondta, nagyon testi ember volt, semmi lelki sem volt benne. „Maga tehát fiatal özvegy, mi?“ mondta a tanító. „Másodszor is férjhez menne?“ Nem, mondta Emőke (Emőkének hívták, magyar nő volt, apja postahivatalnok, a dél-szlovákiai járások megszállása után áthelyezték Kassára és

kinevezték postamesternek, karriért csinált tehát, megtörtént, amire egész életében várt, úr lett belőle és úr módján kezdett élni, zongorával, szalonnal, gimnazista lányát francia különórákra járatta.) Én többé nem megyek férjhez. Miért mondja ilyen határozottan, kérdeztem. Mert rájöttem, hogy az életben magasabb céljaink is lehetnek, mondta. Az imént az állította, fordult hozzám, hogy az állandó formaváltozásnak nincs értelme, csak okai és következményei vannak. Maga így találja. De én látom az értelmét, amelyet maga még nem lát. Mi az értelme? kérdeztem. Minden Isten felé törekszik, felelte. Hogy egyesüljön Vele. Ebben van minden élet értelme.

Hívők és hitetlenek között nincs megértés, csak sánc, vaspáncél, amelyen megtörik minden érv. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy megmagyarázzam neki, hogy csak ö erőszakol értelmet mindenbe, az ember erőszakolja rá az értelem képzetét a természet vak és értelmetlen folyamatára, pontosan arról van szó, amit az imént mondtam, az értelem emberi fogalom, abból ered, hogy minden emberi cselekedetnek van valamiféle „értelme“, főzünk, hogy jóllakjunk, üdülünk, hogy felfrissüljünk, fogat mosunk, hogy meg ne romoljon, és az értelemnek ezt a képzetét visszük át a természetre is, ahol hiányát érezzük, de Emőke csak mosolygott, és minden bizonyítékomra és érvemre, tehetetlen dühömre (nem gonosz düh volt, hanem kétségbeesett düh, hogy nem győzhetem meg ilyen kézenfekvő igazságról, hogy van valami, képesség vagy képtelenség, amely kívül esik a logikán és mindenhatón szembeszegül az okokkal és érvekkel), enyhe, nyugodt, szinte fennkölt mosollyal válaszolt s csak annyit mondott Maga egyszerűen testi ember. Még nem tökéletes. Ékkor megkérdeztem, gyűlöletet érez-e irántam vagy megvet-e, mert ateista vagyok, ő azonban fejét rázta és azt mondta Sajnálom magát. Miért? Mert talán még sok-sok életet kell végigélnie, míg eljut a tökéletességhez. És míg megismeri az igazságot. Sok életet? kérdeztem. Igen, mondta Emőke. Mert lelki emberré kell válnia, míg meglátja az igazságot. „Maga hisz a lélekvándorlásban, kisasszony?“ kérdezte a tanító. Nem fontos, minek nevezik, mondta Emőke. Istent se kell mondani. A szó nem fontos. De ismerni kell az igazságot.

Elérkeztünk az erdős völgybe, Mariatal- ba, ahol fehér búcsútemplom állt, széles utca vezetett hozzá, két oldalt búcsús bő-