Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - FIGYELŐ - Az új cseh próza
Josef Škvorecký E mőke legenda A történet lesz és elmúlik és senki sem mondja el. Valahol él egy ember, keserűk és meddők a délutánok, és jön a karácsony és az ember meghal és a temetőn a fejfák, a nevek száma megszaporodik eggyel. Ket- ten, hárman, férj, testvér, anya még néhány évig fejükben hordozzák a fényt, a legendát, aztán ők is meghalnak. A gyerekek számára már csak régi film, szétfolyó arc marad. Az unokák semmiről sem tudnak. A többi ember elfelejti. Az ember után nem marad már sem név, sem emlék, sem űr. Semmi. De az épület, az üdülő, szálloda, penzió, falusi vendéglő vagy micsoda, mindmáig magában rejti az egymásba fonódó két bolondos embersors történetét, az alakok árnya talán még ma is látható a táncteremben vagy abban a szobában, ahol a ping-pong asztal van, mint testet öltött kísértetek elhagyott irégi házakban, amelyek halott emberi gondolatok fogságában tespednek, s nem mozdulhatnak helyükről száz, ötszáz, ezer évig, talán mindörökön- örökké. A szoba mennyezete lefelé hajlott, padláskamra volt a tető alatt, az ablak magasan a padló fölött világított, csak úgy lehetett kinézni rajta, hogy az ember a falhoz tolta az asztalt és felmászott rá. Mindjárt az első éjszakán (forró, augusztusi éjszaka volt, az ablak alatt zúgtak a kőrisek és a hársak, mint a távolban morajló őskori tenger, az ablakon át beáradtak a szobába az éjszakai illatok, fű és hársvirág, cigaretta szaga, szöcskék és tücskök cirpelése, s a kisvárosból zene hallatszott, cigánymuzsika, Glen Miller régi slágerét játszották, de ringó cigányos ritmussal, utána a Dinaht, majd a St. Louis Bluest, de cigánymuzsika volt, két hegedű, bőgő, cimbalom, a ritmus sem boogie- woogie, hanem ringó, cigányos lüktetés, a prímás blues hangnemben, ringó cigányos ritmusban cifrázta a nótát), a tanító nőkről kezdett beszélni. Ágyán fekve, a sötétben beszélt, rekedt hangon, s igyekezett kiszedni belőlem, hogy állok a nőkkel. Azt mondtam, hogy karácsony előtt megnősülök, elveszek egy özvegyasszonyt, akit Ire- nának hívnak, s közben Margitkára gondoltam és a férjére, aki azt üzente, hogy összetöri a csontomat, ha még egyszer meglát Libeňben, a libeňi búcsúra gondoltam és Margitkára, akinek orra vörös volt a sírástól, akárcsak az agyag törpe orra lenn az elhanyagolt, gyászos kertben a szálloda, penzió, üdülő vagy micsoda mögött. A tanító aztán maga kezdett beszélni a nőkről, ömlöttek belőle a trágár elképzelésekkel teli, közönséges, durva szavak, ömlöttek a szájából, tyúkagyából, és nagyon elszomorítottak. Mintha a halál nyújtotta volna felém kezét ennek a vidéki tanítónak a sivárságából, aki ötven éves volt, nős és három gyerek apja, ötosztályos iskola vezetője, s most nőkről fecsegett, szeretkezéseiről fiatal tanítónőkkel, akiknek el kellett hagyniuk anyjukat és két kopott bőrönddel elmentek isten tudja hová a hegyek közé, a határvidékre, egy eldugott faluba, ahol nem volt mozi, csak kocsma, egypár favágó, egypár cigány, egypár telepes, akiket mindenféle tervek, vágyak és álmok és a rossz lelkiismeret hoztak oda, a falu közepén elhagyott plébánia, a nemzeti bizottság elnöke egykor napszámos volt a Schwarzenberg birtokon, vérében hordta sok nemzedék örökölt dacát, akik verítékükkel öntözték a földet, de nekik maguknak földjük nem volt, s a forradalom után ide sodorta őt a dac, a földéhség, most végre földje volt és ugyanúgy robotolt rajta, mint azelőtt, mint inas, borotvá- latlan őseinek számtalan nemzedéke, de a föld most már az övé volt, a faluban csak a tanító tudott hegedülni és ismert olyan szavakat, mint Karéi Hynek Mácha és Smetana és Fibich, varázsszavakat, amelyekbe hazafias lányos eszményeket bűvöltek, minden költészetét az áporodott tanítóképzőknek, ahol fiatal nők készülnek fel
