Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - FIGYELŐ - Ilja Ehrenburg: Emberek, évek, életem
nyira makacsul ellenállt a lefaragásnak, az uniformizálásnak és az évek korrektúrájának. Ifjúkorában azt írta, hogy életét a forradalomnak szenteli. Ügy érezte, hogy az igazság és a szépség édestestvérek. Ezt gyakran nem akarták megérteni sem a költők, sem a dogmatikusok. De Nezval nem tágított. Naivsága talán meglepő lehet. 1934-ben beadványt intézett a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságához, s ebben igyekezett bizonygatni, hogy az akkoriban általa elfogadott szürrealizmus tökéletesen összeegyeztethető a történelmi materializmussal. S jóval később, élete végén sem nevette ki a múltat, nem tagadta meg volt barátait még akkor sem, ha útjaik szétváltak. 1929-ben felszólították, hogy szakítson a kommunista párttal, de ő ezt megtagadta. Húsz évvel később nem akart eltávolodni attól, amit művészetnek tekintett. A forradalom nem valami elvont politikai fogalom volt számára, hanem az élet lényege. A művészetben szenvedélyesen szerette mindazt, ami szakított a múlt kanonizált törvényeivel. Ismertem barátait, Buriant, a merész színházi rendezőt, aki azokban az években Mejerhold módszereiért lelkesedett, ismertem Sima, Filla, Štyrský, Toayen s a fiatal Sláviček festőművészeket. Mikor a negyvenes évek végén ezekre a művészekre ráütötték a „formalista“ bélyeget, Nezval képtelen volt ezzel megbékélni: „Miért van az, hogy egyeseknek nincs fejük, másoknak nincs szívük, de vannak viszont, akiknek van fejük és szívük, csak szemük nincs, nem látják a festészetet, de a festőművészt mégis elítélik..." A kor nemegyszer figyelmeztette: „Válassz: vagy — vagy...“ De nem volt hajlandó választani. Túlságosan nagy egyéniség volt ahhoz, hogy bármilyen keretbe beszorítsák. Versei, akárcsak a megáradt folyó, nem ismertek partokat, de jósága mindenkit lefegyverzett. A negyvenes évek végén a filmfőigazgatóságon dolgozott. De még hivatali munkájában is megtalálta a költészetet Trnka filmjeiben. Együtt néztem meg vele az Andersen meséje alapján készült Pacsirta című filmet. A mechanikus játékszerek nem pótolhatták az élő madarakat. Nezval pedig így örvendezett' „A festészettel baj van, de lám, itt van Trnka, ha a művészetet kidobják az ajtón, végül is visszajön az ablakon.“ Szerette a morvaországi falvakat éppúgy, mint Prága új építőművészetét, szerette Sláviček impresszionista festő tájképeit, még könyvet is írt róla, szerette Chaplin filmjeit, Párizs manzárdszobáit, a meghitt beszélgetéseket. Amikor a Békedalt megírta, a legzordabb kritikusok is meghunyászkodtak. Pedig Nezval egész életében a békéről írt... Réges-régen, a húszas években, Prága utcáin kószálva elmondtam neki, hogy sok mindent feltártak előttem az ódon város mély udvarai, ahol a gyermekek játszadoznak, öregasszonyok tereferélnek, ahol azok a félhomályos kocsmák húzódnak meg, amilyenekben Švejk furfangos történeteit mesélgette. Nezva! 1951-ben visszaemlékezett erre a beszélgetésre és megírta, hogy én Prágából nemcsak a Vencel teret vagy a Hradzsint ismerem, de szeretem még a házak udvarát is. Hisz Nezval jól ismerte Prága valamennyi udvarát, valamennyi kis zsákutcáját. Találkoztunk Párizsban, találkoztunk Moszkvában is, de amikor rágondolok, állandóan a Moldva partján vagy a Staré Mesto valamelyik keskeny, túlzsúfolt kis utcájában látom. Sok csodálatos verset szentelt szeretett városának, és egyik verskötetében Prága az eső ujjaival címet adta. Egyszer látott egy Moldvába fulladt nőt, később visszaemlékezett arra a maszkra, amelyet Párizsban pillantott meg, és inspirálta a Szajnából kifogott ismeretlen nő című versének megírására. Megrendítette a vízbe fúlt nő halál utáni mosolya. „Halott húgom! az élet kettőnket elvetett, megnyitja-é halálunk a holdas kerteket?"
