Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - FIGYELŐ - Ilja Ehrenburg: Emberek, évek, életem
Nezval egész életén végigvonul egy ingatag, de ugyanakkor szilárd és reális ábránd. Valahol azt olvastam, hogy ő volt az utolsó romantikus: az a szó, hogy „utolsó“, egyáltalán nem illik rá — Nezval mindig és mindenben elöl járt. S most eszembe jut a Nő többesszámban című kötetének egy régi verse. A költő elhalad egy ismeretlen város hatalmas épülete előtt, amely bizonyára kitömött madarakkal teli múzeum; az utca néptelen, s a sarkon egy nőt pillant meg, aki a nyári időhöz mérten túl melegen van öltözve, kalapja elrejti fél arcát, a nőnek úgy rémlik, hogy ismeri Nezvalt, s Nezval is úgy hiszi, hogy ismeri a nőt, pedig ez a barátságtalan, bár ismerősnek tetsző város mégis idegen, s most kettesben elérkeznek a házig, felmennek a második emeletre, a nő leül anélkül, hogy levenné a kalapját, s Nezval így szól hozzá: „Maga nincs. Maga itt van. Egész életemben magának írtam." De a nő újra eltűnik, a költő újra ott megy az utcán, keresi. Hirtelen úgy rémlik, hogy ő az... „Érzem, hogy itt van a közelemben. Az árnya int, akárcsak a hálál.“ Ez a könyv nem a költészetről szól, ez a könyv életem története, de éppen ezért kell Nezval verseiről beszélnem — ezek a versek bevonultak napjaimba. Hoffmeisterrel nemrégiben felidéztük a múltat, a Metro, a Slávia meg a többi prágai kávéház törzsvendégeit; közös barátaink közül alig egynéhányan maradtak ma már életben. A gyengéd, de hajthatatlan Vančurát a németek lőtték agyon. A költők közül elsőnek Halas halt meg 1949-ben. Tragikusan ért véget Biebl és Teige. Még a harmincas években lőtte magát agyon Heuerstein építőművész, aki Nezval színdarabjának a díszleteit csinálta. Meghalt Filla festőművész is. Nezvalt már régen foglalkoztatta a halál gondolata. 1935-ben írt egyik versében arról beszélt, hogy akik igyekeznek magukat elhatárolni a haláltól, azoknak „szederjes az arcuk és körmük a tenyerükbe vág“. A halált nem neki találták ki: „Inkább az élet meggörnyedve, mint bús-kevélyen a halál, inkább az élet minden terhe, mint megkönnyülve a halál!“ Egész életében — játékból — horoszkópot állított össze. De a halálra komolyan gondolt. 1955-ben Dél- Franciaországban írt versében ismételgette: „Tenger, te ringó végtelen, szen- dergő ősörök elem, neked mi fáj ? Füvet sarjaszt a rög, víz hömpölyög — élni akar, s csak halni tud az ember, mit bánod bánatát, ó, tenger!“ Nekem Nezval is olyannak látszott, mint a tenger: szakadatlanul és viharosan buzogott benne az élet. Röviddel a háború befejezése után Halast és engem magával vitt egy borpincébe, ahol előszedett egy üveg, a németek elől eldugott óbort. Mögöttünk olyan évek voltak, amelyek mindegyike tíz esztendővel is felért. Halas szomorú volt, de Nezvalt szinte szétfeszítette a jókedv; önkéntelenül is arra gondoltam: lám, neki nem sokat számítanak az évek... Egyik prágai látogatásom alkalmával Nezvalt hallgatagnak találtam. Barátaink azt mondták, hogy baj van a szívével, az orvosok eltiltották a bortól, a dohányzástól. Két-három nap múlva azonban újra a fenegyerekeskedő Nezvalt láttam, hadonászott uszonyaival, lelkesedett a nőkért és a borért, szavalt, és természetesen csinálta a horoszkópját, mint régen. Egy ízben kijelentette, hogy a horoszkóp nem sok jót jövendöl számára: inkább a csillagképek bűvös jövendölése, mintsem az elektrokardiográf adatai szerint akart meghalni. Legutoljára a prágai repülőtéren találkoztunk 1958 tavaszán. Ott ültem a büfében, s a Delhibe induló repülőgépre vártam. Váratlanul megpillantottam Nezvalt, akkor érkezett Olaszországból. Mint mindig, most is lelkendezett: „Rosszul áll a szénám“ — s kezével a szívére mutatott. Nemsokára meghalt. Azt hiszem, hogy a jövendő történésze, az újságok, az ülések beszámolói, az akadémiák vagy a törvényszékek jegyzőkönyvei alapján megérthetné mindazt, amit mi átéltünk: meg kell Ismernie a költészetet is, és az első könyvek egyike, amelyhez nyúl, a szenvedélyes Nezval versei lesznek.
