Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - FIGYELŐ - Ilja Ehrenburg: Emberek, évek, életem
Hja Ehrenburq emberek, évek, életem Élete delén túlérve az írók legtöbbje szükségét érzi, hogy önmagáról, ifjúságáról, küzdelmeiről, a korról és kotrársairól számvetést végezzen. A visszapillantás ideje ez: a múlt gazdag élményanyagából előkerül mindaz, ami az írót formálta, eszméltette, emberré érlelte és íróvá tette. Az időtávlat megsegíti abban, hogy a lényegtelent kerülje és emlékeiből csak azt válogassa ki, ami valóban feljegyzésre, megörökítésre érdemes. A szovjet irodalomban Maxim Gorkij regénytrilógiája jeles példája az ilyen visszapillantásnak és számvetésnek. A felszabadulás utáni esztendőkben Konsztantyin Pausztovszkijtól olvashattunk nagy művészettel megírt önéletrajzi regényeket. A számvetésnek merőben más formáját választotta Ilja Ehrenburg Emberek, évek, életem című művében, melynek kétrészes második kötete mostanában jelent meg a Budapesti Gondolat kiadásában, önéletrajzi vallomásai első kötetében azt írta Ehrenburg, hogy könyve bizonyára inkább önmagáról, mintsem a korról szól. „Természetesen beszélek sok emberről — írja — akiket megismertein: politikusokról, írókról, művészekről, álmodozókról, kalandorokról; egyik-másik nevét mindenki ismeri; de nem vagyok elfogulatlan krónikás, s csupán megkísérlem, hogy képet adjak róluk. No meg, nem is arra törekszem, hogy az eseményeket történelmi következetességgel írjam le, inkább az én kis sorsommal, mai gondolataimmal kapcsolatukban." A számvetések folytatásában már lényegesen többet kapunk a korról, és ez érthető: amikor húsz esztendős volt, a szerelme, Memmling képei. Block versei jártak az eszében. Nem érdekelte, ki áll a francia kormány élén, pedig Párizsban lakott; nem törődött azzal, mi történik Agadirban, jóllehet az agadiri válság világháborúval fenyegetett. „Nem töprengtem én Sztolipin földreformján sem, bár továbbra is forradalmárnak tartottam magam. Negyed századdal később pedig nemcsak írtam az újságokba, hanem éreztem, mennyire függök mindattól, amit ezek az újságok hírül adnák." A lényeg tehát ez: Ehrenburg felhagy azzal a hittel, hogy szabadon választhat magának életet kedve szerint; felismeri, hogy az európai politika eseményeiben nem érezheti magát többé nézőnek, nem szakíthatja el életrajzát azoktól a „hideglelési rohamoktól", amelyekbe a kor száz- meg százmilliókat hajszolt bele. Másként hamisan számolnék be életemről" — vallja. A második kötet megjelenése idején Ehrenburg ellen az a vád hangzott el, hogy visszaemlékezései túlságosan szubjektivek, nélkülözik azt a tárgyilagosságot, amelyet az emlékirodalom művelőitől jogosan számon kér a kor képét hitelesen ismerni kívánó olvasó. Nem arról van szó, hogy Ehrenburg elfogultságában hamis képet ad koráról, nem mutat rá kellő objektivitással a társadalmat mozgató erőkre, hanem arról, hogy ténymegállapításai olykor pontatlanok és tévedésekbe is esik. Kortársairól, költő- és festőbarátjairól írott portréi ebben a kötetben is ragyogóak, nem egy közülük valóságos írói remeklés, de túlságosan önkényes és szubjektív a válogatása. A memoárírónak joga van a szubjektivitáshoz, de csak addig, amig ez nem megy a teljesség rovására. Nem hibáztatható, hogy Ehrenburg megkülönböztetett szeretettel mélyed el Julian Tuwim, Isaak Bábel, Perec Markis művészetének és jellemének rajzába — kétség nem fér hozzá, hogy nagy, elismert művészekről van szó, Bábel esetében világirodalmi rangúról — de már hiányosság, hogy ugyanekkor alig van szava a szovjet irodalom más nagyjairól, így Solohovról, l'egyinről, Fagyejevről, Pausztovszkijról és a költők egész soráról. (Az első kötetben még nem tűnik fel a fogyatékosság, itt fejezeteket szentel Majakovszkijnak, Jeszeninek stb.) A szovjet kritika szerint Ehrenburg túllépte szub-
