Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - FIGYELŐ - Ilja Ehrenburg: Emberek, évek, életem
jektivitásában a megengedett határt, túlságosan személyes ízlése következményeként az olvasó nem kap tiszta képet a két háború közti szovjet irodalomról, és semmiképpen sem elegendő, hogy a kiegészítést az olvasó képzeletére bízza. A másik vád szerint Ehrenburgnak tudomása volt a személyi kultusz idején elkövetett igazságtalanságokról, a bebörtönzésekről, a kivégzésekről — és hallgatott. Ugyanakkor Solohov és mások is levélben fordultak Sztálinhoz, magyarázatot és kivizsgálást kérve, miért tűnnek el rejtélyesen és nyomtalanul emberek a környezetükből, neves írók és művészek, tudósok és gazdasági szakemberek, a forradalom lelkes hívei, akiknek tisztaságához, forradalmi hitéhez kétség nem férhet. Nehéz ebben eligazodni, a jóhiszeműket felmenteni, másokat meg hallgatásuk miatt elítélni. Nem vitás azonban, hogy Ehrenburg hallgatása a személyi kultusz támogatását jelentette. Hallgatását talán mentheti az a tény, hogy ő, akit a kritika oly gyakran bélyegezett kozmopolitának, a burzsoá ízlés kiszolgálójának, túlságosan nagy kockázatot vállalt és bizonyára Bábel, Jasienski és számos más kivégzett írótársa sorsára jutott volna. De Ehrenburg mintha csak előre megsejtette volna az ellene elhangzó vádat, a kollektivizálás, a kuláktalanítás és a nagy építkezések kezdete idején nagy általánosságban így vall a hallgatásról: „Az első világháború küszöbén született embernek annyi bátorság kellett, ami bőven elegendő lett volna egynéhány nemzedéknek, de nemcsak a munkához vagy a harchoz, hanem a hallgatásihoz, az elképedéshez és az ijedelemhez is kellett bátorság. Az alábbiakban két fejezetet közlünk Ehrenburg könyvéből. Az elsőben Prágáról és Nezvalról íir. Nezvalt barátjának vallja és szereti; emberi magatartása megítélésében elfogult, de a költőt, a világirodalmi jelentőségű művészt érdeméhez méltóan mutatja be. Helyesen írja róla, hogy nem azért völt új, mert újító akart lenni, hanem azért, mert a világot újszerűen látta és érzékelte. És helyesen figyelmezteti az olvasót, ha meg akarja érteni mindazt, amit ő és nemzedéke átélt, akkor meg kell ismernie a költészetet is, az első könyvek egyike pedig, amelyhez nyúljon, a szenvedélyes Nezval versei legyenek. Ehrenburg hosszú hónapokat töltött az Izvesztyija tudósítójaként a spanyol hadszíntéren. Itt közelebbi kapcsolatba került Zalka Mátéval, a hősi hailált halt, legendás hírű Lukács tábornokkal. A Lukácsnak szentelt fejezet az idézett kritikával ellentétben arra vall, hogy Ehrenburg akkor is meg tudta őrizni objektivitását, amikor olyanokról ír, akik szívéhez közel állnak. E.V. Sarrignenában gyakorta megfordultam már akkoriban, amikor a vándormozival jártam. Most tanácsadóink egy esoportja állomásozott itt. Zömök, mogorva férfi ült az asztalnál; előtte kiteregetve egy térkép meg a Pravda valamelyik példánya. Közöltem vele, hogy tudósítanom kell az Izvesztyiját a Huescáért folyó harcok állásáról. Korsóból hideg teát töltött ki nekem, „hyen forró tán sosem volt a helyzet...“ Megmutatta a térképen Chemillas falucskát. „A feladata: elvágni a Jaca felé vezető utat. Érti?" S már el is hallgatott, de aztán sebes szóval megkérdezte: „A híreket hallotta? Tuhacsevszkijt, Jakirt, Uborevicset golyó általi halálra ítélték, mint a nép ellenségeit..Azzal a földre hajította félig szívott cigarettáját, mindjárt másikra is gyújtott, s szinte beletemetkezve a térképbe, máris valami hetyke nótát fütyörészett. Arckifejezése még mogorvább lett. Hosszasan vizsgálta a térképet, jelenlétemről alighanem meg is feledkezett: „Szóval, azt mondja, az Izvesztyiját? ... Hát Kolcov hová lett? ... Szóval a Jaca felé vezető utat, itt állnak a Dobrowski brigád harcosai — Gerassi a parancsnokuk, ezek itt a garibaldisták Paccardival... Lukács majd mindent megmagyaráz magának. Azt hiszem Caspában találja őt. lgyék — az autóban még cudarabb lesz az idő ...“ Csakugyan ritka forró nap volt. Körös-körül izzottak a sziklák: sehol egy fa, de még csak egy fűszál sem — körös-körül a vörös kőpusztaság. Elég ostoba
