Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - DISPUTA - Turczel Lajos: A realizmus problémái

Egy ismert francia kritikus, Maurice Nadeau „A regény új definíciói“ című cikkében, — amely a Critique című folyóirat 1957 augusztus—szeptemberi számában jelent meg — többek között ezt írja: „A megismerés haladása feltárta előttünk a mindenféle relativizmusnak alárendelt megismerhetetlen világot, s ugyanakkor feltárta az embert, mint ellentmondásos s ezért megfoghatatlan lényt.“ Nadeau szerint ez a világ, ez az ember (tehát a valóság) „ellenáll minden rögzítési kísérletnek“, s ezért

— következtet tovább a francia kritikus — a realitás megbízhatóságában hívő rögzítési kísérleteket — a klasszikus vagyis realista regénnyel az élükön — csak naiv hiedelmeknek lehet tekinteni.1

Meg kell jegyezni persze azt, hogy a mai polgári esztétika realizmus-ellenes támadásai nem csak ilyen, a teljes tagadást jelentő filozófiai-esztétikai végletességekben nyilvánulnak meg. A realizmus jelentőségét a polgári esztétikusok a szocializmus esztétikájának és irodalmi gyakorlatának konkrétan megragadott fogyatékosságaival és ellentmondásaival is igyekeznek diszkreditálni. Sajnos, a dogmatizmus uralkodása idején érvényben levő helytelen és eltúlzott, eltorzított irodalmi gyakorlat az ilyen konkrét és hatásos támadások részére bőséges lehetőségeket nyújtott — s ezeket a lehetőségeket az ellenséges polgári esztétika alaposan és offenzív módon ki is aknázta.

A mondottak alapján a XX. kongresszus utáni időben kibontakozó realizmus-vitát egyrészt olyan ideológiai-esztétikai ellenoffenzí- vának kell tekinteni, amely a hadállásait jelentős mértékben megjavító polgári esztétika ellen irányul, másrészt olyan szükségszerű belső irodalmi-esztétikai revíziónak, amely a dogmatizmus túlzásait és torzításait igyekszik kiküszöbölni. A realizmus-vitát a továbbiakban a második aspektusból fogjuk nézni, de közben nem feledkezünk meg azokról a már kiemelt vonatkozásokról sem, amelyek ezt a vitát a polgári ideológia elleni harc jelentős tényévé avatják.

(Az előadó ezután ismertette a realizmus kérdésében fokozatosan kialakuló eltúlzott álláspontokat — a lukácsi „nagyrealizmust“, a realizmus-antirealizmus koncepciót, az „örök realizmus“ tanát — visszanyúlva egészen az 1920-as években, majd 1934—38-ban lezajlott, ún. avantgarde-ellenes vitákhoz. Ezekkel kapcsolatban kitért a baloldali

1 Realizmus és modernizmus, Budapest, 1959, 247. oldal.

avantgarde-hagyománynak a felszabadulás utáni helytelen negatív értékelésére is.)

Az avantgarde-dal való vonatkozásban a dogmatikus irodalompolitika Lukács György egykori értelmezését: az avantgarde-irányza- toknak a polgári dekadenciával való sommás azonosítását vette át, és ennek megfelelően az irodalom forradalmi hagyományából a hangsúlyozottan forradalmi és kommunista avantgarde-törekvéseket is kiiktatta, és — ami már nem írható Lukács közvetlen számlájára,

— az avantgarde életben maradt képviselőivel szemben sokszor a negatív irodalmi értékelésnél súlyosabb eszközöket is alkalmazott. Példát keresve nekünk nem kell messzire mennünk: a kommunista baloldal és a kommunista avantgarde elválasztásának, a forradalmi avantgarde diszkreditálásának egyik legdurvább változata — a davisták esetében — nálunk ment végbe.

Mint tudjuk: az avantgarde-ról vallott offi- ciális-dogmatikus felfogás a XX. kongresszus utáni időben is sokáig tartotta magát, és a realizmus és a modernizmus címével ellátott viták heves harcai után esett csak keresztül a szükséges és indokolt korrekción. Megdőlt az a nézet, mely szerint a modernista irányokat szőröstül-bőröstül a polgári dekadencia termékeinek, az avantgarde-indulású szocialista írók modernista kísérleteit pedig felesleges és téves „kerülőutaknak“ kellett tekinteni.

Ma a viták eredményeként általában elismerik, hogy a modernista áramlatoktól is megtermékenyült baloldali irodalmi avantgarde eszmeileg és esztétikailag egyaránt sok értékeset alkotott, és ennélfogva beletartozik a szocialista irodalom forradalmi hagyományába. És olyan hagyomány ez, amelynek ma a szocialista realizmus kikristályosodási folyamatában is megvan a produktív szerepe.

(Az előadő a továbbiakban ismertette B. Brechtnek a realizmusról vallott helyes felfogását, amelyet a nagy német drámaíró az 1934—38-ban lefolyt avantgarde-ellenes viták idején Lukács nagyrealizmusa ellenében fogalmazott meg először. Az előadó rámutatott azokra a minőségi különbségekre is, amelyek a lukácsi nagyrealizmus és a sematizmus által képviselt realizmus-eszmény között állnak fenn.)

Lukács vitathatatlanul eltúlozta a realizmus jelentőségét és kizárólagos irányzatot csinált belőle. De az ő realizmus-eszménye — a le- szükítettsége ellenére is magas volt; a klasz- szikus szintre eljutott s „a korukat elevenen és teljesen tükröztető“ nagy kritikai realisták-