Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - DISPUTA - Turczel Lajos: A realizmus problémái

nak (Balzacnak, Tolsztojnak, Thomas Mannak) és Gorkijnak az életművéből indult ki, ahhoz igazodott. A sematikus irodalompolitika realizmus-eszményét viszont a valóságtól elszakadt elóregyártottság, a téma- és konfliktus-elő- irányzás és szelektálás jellemezte.

A sematizmus virágzása idején a valóság által kínált, objektívan és virtuálisan létező realizmus-eszmény és a hivatalosan előirányzott realizmus-eszmény között tragikus ellentét volt. Ennek az ellentétnek a hatásaképpen ma — nálunk és másutt is — az a helyzet, hogy több mint másfél évtizednyi irodalmi termésnek, irodalomkritikának és irodalom- tudománynak az értéke globálisan kétségessé vált. A szépirodalmi termést újra kell értékelni, a realista művészetet az álrealizmustől, a művészit a dilettánstól el kell választani, az irodalomtudományi munkáknak, kritikáknak és enciklopédiáknak egész sorát sutba lehet dobni vagy gyökeresen át kell dolgozni.

Az élmúlt időszak realista művészetének az álrealista művészettel, a sematikussal és dilettánssal való keveredettsége mindenfelé ijesztő méreteket mutat, s ennélfogva az átértékelések végrehajtásánál fejbekólintó eredmények születhetnek majd meg. Pavol Števček szlovák kritikus „Az irodalom az idő színe előtt“ című tanulmányában2 a szlovák irodalom viszonylatában latolgatja, foecsülgeti az aktuális átértékelés várható eredményét, és ilyen konklúzióhoz jut: „Azt az ellenvetést, hogy valami mégis csak megmarad és helyt áll az idő színe előtt is, szinte kizárólag a szentimenta- lizmusunkkal lehet magyarázni. Annak a bizonyos „valaminek“ a kiszámítása nem jelent komplikált feladatot, s a mi született nemzeti optimizmusunknak nagy része lesz abban, ha a számításnál majd kétjegyű szám jön ki eredményül.“

Vajon milyen becslést végezhetünk mi, szlovákiai magyar kritikusok, írástudók és olvasók?! Mi lesz a mi átértékelésünknek az eredménye ?! Marad-e a mi átértékelésünk után olyan esztétikailag is számbavehetö és korszerű anyag, amely összekötő kapcsot jelenthet a hazai hagyományunk és a remélt pozitív fejlődésünk között?!

Olyan kérdések ezek, melyeket nekünk is fel kell vetnünk. Az átértékelés feladata a a fejlődés érdekében nálunk is elengedhetetlen. Részletes átértékelésnek, átértékelési kezdetnek vehetjük már azt a vitát, amely a Hét-ben a líráról folyt. Nem véletlen, hogy ezt a vitát a fiatalok türelmetlensége robbantotta ki, indította meg. A fiatalok követelik a leghangosabban a teljes átértékelést is. És

2 Kultúrny život, 1963. X. 12-i szám.

ez nem magyarázható csak azzal, hogy nekik van a legkevesebb veszteni valójuk. A fiatalok követelése és az objektív szükség ez esetben fedi egymást.

Az már aztán más lapra, a szubjektív túlzások területére tartozik, hogy átértékelési törekvésükben és követelésükben nem veszik kellőképpen tekintetbe a mi fejlődésünk speciális adottságait és akadályait. A Tőzsér— Cselényi csopotrnak — mert a „fiatalok“ kifejezést itt csak rájuk értettem és értem

— egy másik túlzása az, hogy nem egyszer kizárólagosságra törekszenek, és a fejlődés kívánatos útjait a maguk módszereihez, művészi gyakorlatához szűkítik le. Ilyen kizárólagossági igényük s a költészeti „derékhaddal“ szemben megnyilvánuló negativizmusuk az irodalmi vitáinkon számtalanszor megnyilatkozik ...

Meg kell jegyezni, hogy fiatal költőinknek ezt a magatartását költészetünk mai helyzete részben indokolttá teszi. A mi költészetünk nagy átlaga, mondjuk így: közös nevezőre hozható átlaga valahogy sajnálatosan megrekedt a tegnapnál: a formája elavult és merev, a gondolatisága szegényes, kopár, a szemlélete korszerűtlen, a valóság-perspektí- vája szűk. Tőzsér és Cselényi kezdettől kitörni igyekszik ebből a rossz átlagból, tanul, kísérletezik, nálunk szokatlan költői formákat és módszereket adaptál, s tűzzel és dühhel próbálja bevenni a valóságot, a valóság lehető legnagyobb darabját. És ami nagyon fontos: az utóbbi években ennél a két embernél senki sem ágált többet azért, hogy egész költészetünk, irodalmunk és értelmiségi munkánk átlaga jobb legyen. A költészetből kilépve kritikákban, publicisztikai és kultúrpolitikai cikkekben, riportokban kiabálták ki a hiányérzeteiket, a szellemi szegénységünket, elmaradottságunkat és tunyaságunkat.

Nem lehet tehát arról beszélni, hogy a kizárólagossági igényük öncélú és önző lenne. A kátyúba jutott szekérről leugrottak ugyan, de elsősorban azért, hogy azt a kátyúból kihúzni segítsenek...

És azt is meg kell látni, hogy fiataljaink a rájuk jellemző kíméletlen és nyers kritikus- ságukkal, a kulturális életünk minden területét és vonatkozását megbolygató agresszivitásukkal nem növelték a népszerűségüket, sőt sokat vesztettek a már eddig megszerzett népszerűségükből is. A legtöbbször kendőzetlenül nyers és túlzásokkal bőven elegyített támadásaikra az érintettek, a hivatásbeliek részéről ingerült sértődöttség és merev elutasítás volt a válasz ...

A hosszú, de talán nem teljesen felesleges kitérő után térjünk vissza előadásunk elejtett