Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - Gály Iván: Weimar, Berlin, Drezda

lakba, holt és mégis élő tárgyakba inkarnálódott. S mégis szegényebbnek érezném önmagamat, ha az időhiány orvén minderről lemondtam volna. Annál is inkább, mivel enélkül nehezebb — ha egyáltalán lehetséges — a ma megértése, nem beszélve arról, hogy a kultúrember, korunk viharos történésének tevékeny és szenvedő alanya, ilyen vonatkozásban is szomjazza és keresi a számára újat, az érdekfeszítő, izgalmasan gazdagító megismerést. Ez a magyarázata annak, hogy ebben a cikkemben ilyesfajta „felfedezéseimről“ szeretnék számot adni.

Elég sokan tudják azt, hogy Liszt Ferenc, a nagy magyar zeneköltő és zongoraművész a hercegi udvar karnagyaként életének jelentős részét Weimarban töltötte. Arról viszont már kevesebben tanúskodhatnak, hogy emlékét mily nagy becsben tartja a német klasszikus kultúrának ez a fellegvára. A Marien- strassen, Liszt volt házában berendezett múzeumot évente százezrek keresik fel. Megilletődve jártam a termeket, amelyekben a német szó keveredett a lengyellel, a csehvel és a franciával, a bolgárral, az arabbal és a magyarral. Az egyik szobát úgy rendezték be, mint ahogy a mester életében volt, idestova több mint egy évszázaddal ezelőtt. Tekintetem a hatalmas zongorára esik, amelynek billentyűi még talán őrzik hosszú, keskeny ujjainak nyomát. Köröskörül a vitrinekben emléktárgyak sokasága és a fennmaradt levelezés egy része. Aranyozott harangocskán magyar felirat: „Liszt Ferencnek, a mesterek mesterének legmélyebb hálájuk jeléül T. és P.“ I. Miklós cártól az oroszországi vendégszereplés emlékére gyönyörű malachit-óra. A levelek között, amelyeket a mester Wagnerrel, Berliozzal, Mendelssonnal, Beethovennel és a zene többi óriásával váltott, megtalálom a Smetanától kapott sorokat és Liszt válaszát. A fiatal Smetana 1848 forradalmi tavaszán küldi el egyik neki ajánlott szerzeményét és kéri, hogy intézze el kinyomatását. Liszt nem késedelmeskedik és anyagilag is segítségére siet a nyomorgó cseh zeneszerzőnek, akit néhány évvel később Prágában személyesen is megismer és 1857-ben meghívja néhány- napos látogatásra Weimarba.

A másik teremben nehezen lenyomható billentyűkkel húrnélküli spinét, amelyen Liszt órák hosszat gyakorolt, Sopron város díszoklevele, amely tiszteletbeli polgárrá nevezi ki és egy másik vitrinben a mester útlevele Ferenc József idejéből. Minden sora pontosan kitöltve — haja: ősz, szeme: szürke, termete: közép, arca: kerekded, orra: rendes, utazik: egész Európában. Éppen csak egy rovat maradt kitöltetlenül, hiányzik az útlevél tulajdonosának sajátkezű aláírása.

Tovább megyek, míg pillantásom rásiklik arra, ami Liszt számára a legbecsesebb volt: kottáira. Itt vannak a bécsi Haslingernél nyomtatott „Magyar Daliok“ és a „Magyar Rhapsodiák“, kéziratban a Rákóczi-induló. S az utolsó teremben Liszt és Beethoven halotti maszkja, a fiatal és az öreg Liszt gipszbeformázott jobbkeze és utolsó mellszobra előtt a nemrégen ottjárt magyar párt- és kormányküldöttség koszorúja.

Nem messze a háztól, az Ilm folyó mentén mintegy két kilométgrnyire húzódó gyönyörű weimari parkban, márványba faragták a mester alakját és a városban róla nevezték el az Állami Zeneművészeti Főiskolát. Weimar kegyelettel őrzi emlékét, ezzel hálálja meg Liszt fáradhatatlan pedagógiai munkásságát, az operaművészet felvirágoztatásában elévülhetetlen érdemeit, azt, hogy síkraszállt Wagner műveinek előadásáért és kialakította az új romantikus zenei nyelvet. Weimar tud hálás lenni.

Weimarba 1945 áprilisában elsőnek az amerikai csapatok léptek. A háború természetesen ezt a várost is megviselte, és többek között komolyan megsérült Goethe lakóháza, amelyben majdnem fél évszázadot töltött és ahol utolsót dobbant a szíve. 1945 februárjában érték az amerikai repülőgépek bombái,