Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Gály Iván: Weimar, Berlin, Drezda
néhány héttel a háború befejezése előtt. Az amerikai városparancsnokság nemigen törődött azzal, hogy helyrehozza a károkat. Egyetlenegy intézkedés történt, mégpedig az, hogy Goethe és Schiller Mauzóleumából egy szép napon katonai teherkocsi szállította el a két koporsót, állítólag egy amerikai ezredparancsnok utasítására egy szállítócég raktárába. Ki tudja, hová szállították volna a két német szellemóriás földi maradványait? Nem sokkal később azonban a győztes hatalmak megegyezése alapján az amerikaiak a demarkációs vonal mögé húzódtak és a városba bevonultak a szovjet csapatok. És a szovjet megszálló hatóság egyik első rendelete értelmében hozzáláttak a Goethe-ház felújításához. Pedig a várostól hat kilométernyire emelkedett az Ettersberg-hegy és rajta a buchenwaldi koncentrációs tábor, amelyben több tízezer szovjet hadifoglyot gyilkoltak meg a nácik. A ma múzeumnak berendezett házat már Goethe életében sokan keresték fel. Németország kulturális életének egyik központja volt. Itt élt a költő, a tudós, a színházi szakember és a műbíráló, aki a művészet erejével terjesztette a humanizmus nemes gondolatát. S ebben a házban, amelynek számtalan szobája tulajdonosának nemcsak szellemi, hanem egyben anyagi gazdagságáról is tanúskodik, az emberre tán a legmélyebb benyomást a nagy költő hálófülkéje és dolgozószobája gyakorolja. Egyszerű és célszerű. Goethe itt kerüli a túlzott kényelmet, nehogy valami elvonja a figyelmét a szorgos munkától. Szinte szegényes az a kis szoba, amelynek egyik székében ülve 1832. március 22-én éjjel fél tizenkettőkor Goethe meghalt. Koporsója — a rövid amerikai inter- mezzótól eltekintve — újra ott található a Mauzóleumban, költőtársa és barátja, Schiller koporsója tőszomszédságában. Több mint száz éve múzeum a Schiller-ház is. Manzard dolgozószobájában néhány percig egyedül, háborítatlanul maradok. A bejárati ajtóval szembeni bal sarokban egyszerű lúcfenyőágy, ebben halt meg heveny tüdőgyulladásban 1805- ben a nagy költő és drámaíró. Előtérben korabeli kis harmónium, felette a falon gitár. Schiller ugyan nem játszott, de szerette a zenét és gyakran hallgatta feleségének, Charlottenak a játékát. Még egy-két szék, egy kis tükör és éjjeliasztalka, a falon pedig több kép — ez a szoba egész berendezése. S még valami, a legfontosabb: a költő íróasztala. Klasszicista stílusban készült, rajta tintatartó, lúdtoll, papír, gyertya, levélnehezék, tubákszelence, a töredékként megmaradt Demetrius utolsó kézírásos lapja és mellette a „Bevezetés a moszkovita históriába“ című forrásmüként használt történelmi mű. Ezen az íróasztalon rótta halála előtt alig egy esztendővel Teli Vilmos című nagyszerű drámájának sorait, amelynek születéséről Goethe így vallott: „Schiller elhatározta Teli megírását. Munkájához úgy látott hozzá, hogy szobájának minden falára annyi svájci térképet ragasztott, amennyit csak fel tudott hajtani. Ezután svájci útleírásokat olvasott, amíg a legrészletesebben meg nem ismerkedett a svájci felkelés színhelyének minden útjával és ösvényével. Ugyanakkor Svájc történetét tanulmányozta és amikor az egész anyagot összehordta, leült a munkához és a szószoros értelmében nem állt fel tőle addig, amíg el nem készült Tellel. Ha a fáradtság eluralkodott rajta, karjára hajtotta a fejét és aludt. Mihelyt felébredt, azonnal erős feketekávét hozatott és nem pezsgőt — amint azt utólag tévesen állították —, hogy friss maradjon. így készült el hat hét alatt a mű. De olyan is, mintha egy öntvény lenne.“ Pontosan 35 évvel az ősbemutató után, ugyanabban a színházban, a berlini Schiffbauerdammtheater-ben, a mai Berliner Ensamble-ban, amelyet Helena Weigel, a nagy német drámaíró, Bertolt Brecht özvegye vezet, újra látni a Háromgarasos operát — mindenképpen élményt jelent. Ez megéri, hogy az ember, ha nem is foggal-körömmel, de újságírói fantáziája és körmönfontsága teljes igénybevételével kiharcolja a belépésre feljogosító kis papírszelvényt.
