Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Egri Viktor: A lázadó
A dombot elöntötte a derengés halvány fénye, ég és tenger összefolyt puha fehérséggel. Lent, a domb hajlatában, a horpadt lankán, az alacsony fügefák közt egy ember bukkant föl. Magasra nőtt, szikár, bronzarcú fiatal férfi. Piros ingéről, ágyékkötőjéről Vid felismerte, hogy nem a belső cselédségből való, a rabszolgák szállásáról lopakodott a dombra. — Ki vagy? Gyere közelebb, látni akarlak — kiáltott rá, ám a fák zöldje közt megbújó fiatal férfi ugyanúgy nem hallotta, mint a keresztet vigyázó őr — mégis közelebb jött. Vid szemei keskeny résein át figyelte és kívánta, hogy lássa arca vonásait és beszélhessen vele. Miért jöttél? Kíváncsi vagy, hogyan kékül, feketedik a testem? Gyönyörködni akarsz kínomban, vagy tán sajnálsz? Nem várok részvétet tőletek, tehetetlen rabszolgáktól, gyűlöllek titeket! Talán te voltál egyike azoknak, akik a kötelet hurkolták rám és segítettek idevonszolni. Ha nem vagytok ti oly gyávák, Hippo egyedül nem bír velem! El innen, te féreg! De nem, gyere csak közelebb, hadd nézzek utoljára a szemedbe! A rab mintha megértette volna vágyát, már nem bánta, hogy meglátják és ráeresztik Hippo vérebeit, sietve közelebb lépett. Vid feketedő arca még sötétebb lett. — Hát te vagy? — csodálkozott a fiatal rabra. Pannon anya méhében fogant, Hippo féltestvére volt. Míg Fulgentio élt, benn lakott az udvarházban; apja kedvenc lovait gondozta — a rabok közé Hippo lökte apjuk halála után. Vid nehéz szívvel, elkeseredetten nézte, és tekintetében már más vád volt, nem személytelen, minden rabhoz szóló, de egyenesen őt támadta, ezt a fiatalt. — Miattad, temiattad halok itt! Talán kiáltott is, üvöltött panaszosan, gorombán, és egyszerre ködös lett a feje, iszonyúan zúgott, ólomnehéz lett. Megint tépte magát, kemény harc következett, hogy leszakítsa a keresztfára szögeit, feketedő testét, és akár csonkán, kezek és lábak nélkül odarogyjon a földre. Egy pillanatig tartott ez a birok vagy örökkévalóság volt — most nem érzékelte az időt, de amint eszmélt, megint a fiatalt látta a keresztfa alatt, és tekintetük egybekapcsolódott. Esdő, végtelenül könyörgő volt a fiatal pillantása, megbocsátásért könyörgő, Vid egyszerre megértette, és a szíve már nem zakatolt oly eszeveszetten, békesség tért belé, és hirtelen örömében verejték lepte el. Az a fiú odalent ártatlan és ő is szenved. Esküvőjük előtt Fláviát, a jegyesét az udvarházba parancsolta Hippo — nem nagy eset, milliószor ismétlődik, mióta úr van és szolga — de másnap hajnalban az a lány a dombtetőről a tengerbe vetette magát. Ez volt az utolsó csepp, amellyel betelt és túlcsordult a pohár? Nem! Inkább Hippo közönye és gőgössége tette, hogy neki, a rabszolgának, akár halála árán, arcul kellett ütnie. A szél megfordult, felerősödött, nem a tenger páráit hozta, de a közeli mező friss szénaillatát, a kert érő gyümölcseinek hajnali mézes szagát. Vid felemelte fejét és a szél irányába fordította. Az illat az orrába szállt, betöltötte ziháló mellét, elbódult tőle és megreszketett. Tegnap nem érezte ezt a mennyei illatot, hogyan lehetséges, hogy most mindent érzékel, mindent lát és hall: odalenn kakas kukorékol, lovak horkantanak, éhes barmok bőgnek, ajtók csapódnak, mindjárt itt a hajnal és kezdődik az új nap szakadatlan hajszája. Érezte, hogy elkábul, valami húzza, elragadja megint, a szíve verése kihagy, nem látja már a rámeredő rabot, és bomlott zúgással beleszédül valami révületbe; nem érez fájdalmat, odaszögelt teste szárnyat kap, repül, elszárnyal az
