Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Egri Viktor: A lázadó
opálos fénnyel ragyogó tenger felett és lehull valami puha és hűvös lágyságba, amely körülfogja, mint édesanyja ölelő karja. A halál ez, Tanatosz nyújtja feléje kezét vagy élet még — de kínok és halálos fojtás, gyötrelmes görcsök nélkül? Két keze valamit markolni akart, a nyilalás a szeggel átvert tenyérből agyáig futott és megint a földön volt, odaszögelve a keresztre, megint látta a fiatalt, és ekkor, mintha villám szikrázott volna előtte és tűzbe gyúlna a világ körötte, ott a tűzben, a lángok! fényében meglátta magát fiatalon, oly ifjan, mint az arcul ütött Hippo volt. Miért nem öltem meg ? Egyedül ez segített volna, ha késemmel a vérét kiontom és kitépem az élők sorából, mint gyomot az életadó föld színéről. A tűz magasra csapott, lábáról felkúszott homlokáig, de nem égette, nem perzselte, és furcsa sejtés remegtette, hogy nem Hippo megleckéztetéséért bűnhődik, de valami másért — azért a távoli, régmúlt életéért, amelyet elfelejtett és most a tűzben, a láng hideg bokrai közt feltámadott. Nem volt ő is ugyanolyan vad és kíméletlen, mint Hippo? Mások bánatát nem ismerő, mások jajszavát nem halló, élvet kereső, dölyfös fiatal? Kevély és erőszakos, önző és kegyetlen? Mennyi lányt és asszonyt taposott meg ugyanúgy gyönyört hajszoló kedvében! Hirtelen haragjában hányszor kapott kardjához és nem nézte, barát-e vagy ellenség, aki felé csapott. Talán az apját is megöli, ha nem fűzik rabszíjra, igen, méreggel vagy a puszta kezével elemészti, mert türelmetlen és eszeveszett volt, nem győzte volna bevárni, míg örökébe léphet. Szenved és bűnhődik keservesen — ez a világ rendje — de a maga vétkeiért, ifjúsága kegyetlenkedéseiért, mindazért, ami csak mása Hippo tetteinek. A felismerés — ahogy így visszafutott a múltba és meglátta önmagát, szennytől mocskoltan és meztelenül, amilyen meztelen függ a kereszten — iszonyatos volt és mégis felemelő. Szenvedésének ez volna az értelme, ez a szörnyű felismerés? És a büntetés nem sújtott ártatlant? Hippo csak eszköz lett volna magasabb, isteni hatalmak kezében? Nem, nem, akkor ezreknek kellene így halnia! Ki tudja, ki ismeri az igazságot? Keleten felizzott az ég alja, és Vid felnyögött tehetetlen, új fájdalmában. Ajkából, ahogy harapta, feketén kicsordult a vére és rögtön megalvadt. — ölj meg! — üvöltötte az őrre és amikor az felemelte lándzsáját, a fejét emelte ő is, úgy várta a halált, de az őr nem döfött testébe, csak a rabot fenyegette. — Ne kergesd el! Beszédem van vele — mondta Vid tiszta, hallható szóval. — Mit akarsz tőle ? — csodálkozott rá az őr. A fiatal rabszolga nem várta be az őr engedélyét, bátran közelebb jött. Már mindegy, ha el is fogják és megbüntetik, de szemébe kell néznie a haldoklónak és köszönnie kell. — Jő voltál, uram, a falat kenyérnél is jobb... Fáj a szívünk, hogy így kell meghalnod. — Ne sajnálj és ne hálálkodj. A szónál több kell. Tett kell! Érted, fiú? A legény csak ingatta a fejét. Vid hangja suttogó volt és rekedt, mert ereje fogyott, egyre fogyott, az ajka rebbent, tódultak rá a szavak és ömlöttek, hörögve, fulva és oly töredezetten, hogy lent a kereszt lábánál sem az őr, sem a fiatal nem értette. Ám lehet, hogy villanásnyi eszmélése idején csak bomlottan járó agya teremtette a gondolatot és ki sem mondhatta. — Fuss innen, mielőtt teljes lesz a hajnal. Vállald inkább a halált, mint a robszolgaságot. De neked szerencséd lesz, én érzem halálomban ... Fuss, indulj helyettem, aki halott leszek, mdre leszáll á nap... Odalenn délen, a Városon
