Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - Egri Viktor: A lázadó

Fulgentio türelmetlenül intett. A szemrehányáson túl valami bántót, leckéz- tetőt érzett Vid szavaiban. De türtőztette magát, nem gerjedt haragra.

— Különös ember vagy, Vid. Káromra kívánod, hogy nagylelkű legyek. Ha nem tudnám, ki voltál egyszer régen, talán haragudnék, de amióta letettem a fegyvert, én türelmes lettem, téged meg bölccsé érlelt az idő. Gazdagabb a birtokom, hogy te sáfárkodsz lovaimmal, barmaimmal. A földek dúsabb termést adnak, halászaim hálóiba több hal akad. De meg is fizetek érte, nem igaz? Ki bánik nálam jobban a cselédeivel Ravena tartományában?

Vid meghajolt.

— Jó gazda vagy, bőség övez. Nincs szükséged többé rám, engedj hát szabadon. Adj parancsot Írnokodnak, írja meg részemre a szabadságot adó leveledet.

A százados hallgatott és Vid tovább kérlelte:

— Éveink fogynak, nem tudhatod, mennyi van még hátra. De azt te is tudod, nem mindegy, hol éri a halál az embert. Ha nem hullhat el harcban, dicsőségben, ahogy illik, míg ereje tart, haljon meg békében övéi körében.

— Az övéi közt ?... arra nem gondolsz Vid, hogy hazádban holtnak hisznek, régen megsirattak. Akik után vágyódsz, aligha élnek, és akik élnek, régen elfelejtettek.

— Talán úgy van, ahogy mondod, uram. De a föld él és él az Iszter és a Tisza, élnek a hegyek és erdők. Ők nem felejtettek el, én meg őket. Éjszaka hallom a súgásukat, a hívásukat. Ez altat el este, ez ébreszt hajnal előtt. Szépek lettek az álmaim, uram, de a szívem boldogtalan, a lelkem nem nyer nyugalmat. Ott szeretnék megpihenni, hegyeim erdőiben, álmot súgó vén tölgyek és bükkök közt.

Fulgentio nézte immár fegyvert emelni képtelen, bosszúra, visszaütésre nem gondoló öreg rabját és fejet hajtott.

— Megértettelek, Vid herceg. Szabad leszel, megiratom a levelet. De messze még a halál, ne gondoljunk rá. Légy türelemmel, mindennek eljön az ideje.

Az az idő azonban sohase jött el, mert abban az esztendőben, egy vadászaton apró tüske tört Fulgentio tenyerébe; parányi volt a seb, alig látszott, és harmadnapra halott volt a százados. Hippo, a fia, lóhalálban rohant Ravennába a tudós orvosért; későn jött a segély, az üszők és a genny szívig ható mérge elemésztette Fulgentiót.

Hippo kinevette, amikor szóba hozta előtte apja Ígéretét.

— Jól kigondoltad, öreg. Csalafinta vagy, de én túljárok az eszeden. Apám rég elengedhetett volna gazdag váltságdíj fejében. Miért tette volna most, hogy hasznavehetetlen öreg vagy és egy aranyat sem fizetnének érted?

— Nem volt köztünk alku, uram. Nem várt értem vagyont, váltságdíjat. Te is tudhatod, hogy barátjának tartott. Együtt telt el a fiatalságunk, együtt öregedtünk. 0 megértette kérésemet, hogy holtomban hazám földje fogadjon be.

— Bolond vagy, Vid. Ha megdöglesz, nem mindegy az, miféle földbe kaparnak be?

Hippo nem ütött apjára, mintha más fából faragták volna: durva volt és önző, keménykezű és kegyetlen. Ha csak a tapasztalatlan ifjúság hevében botlik és büntet, Vidben nem ébredt volna harag, de Hippo gonosz örömmel és kéjjel, puszta kedvtelésből volt kegyetlen, nem ismert gyengédséget, elnézést, megértést; azzal fitogtatta nagyságát, hogy taposta, öklözte, ölte rabjait.

Aztán megjött a nap, mikor betelt a mérték és Vid kezet emelt rá, hogy megleckéztesse.

Most bűnhődik, hogy elfelejtette szolgaságát. De az istenek a tanúi, hogy meg kellett tennie, túlcsordult a pohár, nem volt más választása.

Most lakói a merészségéért: a leggyalázatosabb halált, a vétkes lázadó rabszolgák kínhalálát halja ...