Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - Egri Viktor: A lázadó

kopói rátaláltak a Savus nádasaiban, s mint levágásra szánt tulkot, összekötözve hozták vissza a légió táborába. Tüzes bélyeget, száz korbácsütést várt, szökött szolgának szánt kemény, halálos leckét, de Fuggentio kegyes volt, levétette kezéről-lábáról a köteleket és szemére vetette:

— Miért tetted? Talán nem bántam jól veled, Vid? Sohasem éreztettem veled, hogy foglyom, rabom vagy ... Miért szöktél meg ?

Vid felszegte fejét; kevély volt a hangja, vádoló:

— Te nem értenéd, uram ? Helyemben nem tennéd-e ugyanezt ?

A százados meghökkenve nézte, fürkészte és alig állta dacos tekintetét.

— Merész vagy, Vid, de úgy van, ahogy mondod.

— Büntess, öless meg, mert ha élni hagysz, ismét megszököm.

Fulgentio elnézően mosolygott.

— Örült vagy, Vid! Ismét elfognak és én nem tudnék újból megbocsátani. Vésd eszedbe, a legsúlyosabb büntetéssel sújtanálak: eladnálak annak, aki a barmot embernél jobban becsüli. Ezt akarod?

— Tégy akkor szabaddá, Fulgentio. Soha könyörgéssel meg nem aláztam magam, de esdve kérlek: engedj vissza hazámba. ígérem, esküvel fogadom, nem maradok adósod.

— Hagyd el — intette le a százados. — Van lovam, fegyverem, aranyam elég. Te kellesz nekem.

Vid megértette ekkor, hogy hasztalan könyörög, hiába alázza meg magát, Fulgentio nem engedi szabadon, mert az ő szolga mivolta teszi őt naggyá. A légiónak egyetlen tisztje nem mondhat magáénak olyan előkelő, dicsekvésre váló rabot, amilyen ő.

Megöli magát, ha nem élteti remény, hogy egyszer sikerül véget vetnie rabszolgaságának.

Fegyverhordozóként kísérte urát Dáciába, Galliába, s mikor Fulgentio egy nehéz sebéből felépült, a szolgák ünnepén, újból kérlelte:

— Az isteneid úgy rendelték, hogy felépülj! Tégy jót velem, uram. Bocsáss szabadon.

A százados arca elkomorult és megbántottan nézett Vidre.

— Másodszor kéred és én másodszor felelem: nem! Elengednélek, ha tudnám, hogy nem támadsz ránk soha, Vid herceg. Vagy letennéd örökre fegyvereidet? Nem nyúlnál soha kardhoz? Szavadat adod rá?

Vid lehorgasztotta fejét és csak nagysokára, hosszú töprengés után felelt:

— Ismersz és tudnod kell, hogy nem adhatom... Ha tőled kérnék, te sem adnád, uram.

Fulgentio válasz helyett csak bólintott.

Az utolsó hadjárat után, mikor megtértek Hispániából, és eljött az ideje, hogy Fulgentio búcsút mondjon a fegyvereknek, és birtokára jött, hogy megpihenjen, forró fürdőkkel, illatos olajokkal gyógyítgassa csatákban szerzett sebeit, Vid harmadszor is kérlelte:

— Bajban és örömben együtt öregedtünk meg, uram. Légy hozzám kegyes: engedd, hogy utolsó éveimet hazámban éljem le.

— Hogyan, Vid herceg? Még mindig rabomnak hiszed magad? Nem érzed, hogy barátnál is kedvesebb vagy nekem?... Te vagy az egyetlen, aki életem legszebb óráira emlékeztet. Ettől fosszam meg magam?... Te mondtad: bajban és örömben együtt öregedtünk meg. Én meg hozzáteszem: együtt is pihenünk meg.

Vid szemében megcsillant egy könnycsepp.

— Nyájas és jó vagy, de nem látsz a megalázottak szívébe. Légy kegyes, engedj vissza hazámba, uram.