Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - Vojtech Mihálik: Három vers
Václav Jírú felvétele özvegyasszonyok A koporsóra ők vetik az első rögöt, de utolsóként mennek el. Hallgat a temető, alszik az alkony leple alatt. Ott fekszik hát szerelmük és ostoruk, ott fekszik hát szeme, karja, a ragacsos földben, szeme többé nem gyújtogat, keze se sújt le többé rájuk. Könnyebb lesz mégis, istenem! Utolsóként mennek el, mellékutakon térnek vissza a házba, hogy kitárják ablakait, kiűzzék a megrekedt levegőt s a tömjént, hogy lámpát gyújtsanak, és teát főzzenek. Ott fekszik hát régen holt szerelmük, bárcsak ma adták át a földnek. Ott ülnek aztán a mennyegzői kép alatt, lehajtják mélyen a fejüket, ne lássa senki arcukon a bántalmakat, a rabság éveit, a részeg szenvedélyeket, uruk gazságát s az önzést, fröcskölő nyálát, ökleit. S ülnek, csak ülnek a mennyegzői kép alatt, lehajtják mélyen a fejüket, ne lássa senki azt a fényes csillagot, mely a lét sarából tört fölfelé, a régi fényben izzik, tündököl, s hozza az első csók ízét, amit az a zsarnok elrabolt.
