Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - Egri Viktor: A lázadó

Amióta ott függ a kereszten, napközben többször is odatolta cserepes ajkához a lándzsára tűzött, sós vízbe mártott szivacsot, — így szólt a parancs, ne enyhítse ecettel vagy a forrás tiszta, hűs vizével szomját, a só hadd marja száraz Ínyét, fokozza gyötrelmeit.

Törötten hever a korsó a kereszt lábánál; valaki feldöntötte, mialatt elnyomta az álom. A félelem talpra ugratta, hogy ezért megszenved, bűnhődnie kell, pedig ö nem hibás, minden parancsnak eleget tett.

Üj cserepet kellene kerítenie, de innen hajnalig nem mozdulhat; jó ez ennek a szerencsétlennek, neki meg bajt hoz, kegyetlen az új gazda. Hippo úr, tíz ördögnél gonoszabb, halálra vereti.

Haragudnia kellene a megfeszítettre, hogy miatta csattan majd hátán a vasszöges ostor, megrepeszti bőrét, szétveri gerincét, és ha nem hal bele, örökre nyomorék marad, s úgy pusztul éhen, hajlottan, koldusnál is nyomorultabban.

De harag helyett sajnálat tárulkozott benne, és mást is érzett: a féregember nyüszítő félelmét és csodálatát, végtelen alázatos ámulatát. Hogyan is merted meg leckéztetni Hippót, te szegény szerencsétlen Vid, akit boros kedvében hercegnek hívott Fulgentio, a kegyes és szelíd nagyúr, Hippo apja. Mindnyájunk baja, de kivált a tiéd, hogy a kegyes és szelíd nagyúr tavasz óta az égi mezőkön jár, ott tölti kedvét, neked pedig meg kell halnod, az égvilágon senki és semmi nem segíthet rajtad, az utolsókat leheled, meg kell halnod, pedig ártatlan vagy, jól tudom és tudjuk mrnd, Hippo úr nyomorult cselédei, hogy ártatlanul szenvedsz. Százszor is megtettük volna, amitt tettél, de kinek lett volna annyi mersze, oroszlánszíve, mint neked. A szemünket is féltük Hippóra emelni, te pedig vérig aláztad, arcul merted ütni.

Bátorság volt vagy botorság, csak az istenek tudják, én nem tudom, sok ez az én együgyű fejemnek.

Vid feje felett fekete árnyék lebbent, az őr észrevette az első dögmadarat és megelőzte, szárnyába csapott lándzsájával. Majd ha serken a nap, lesz dolga bőven, jönnek seregestül, de míg él a megfeszített, nem csaphatnak le rá. Csak ha befejezi tusáját, kezdhetik a lakomát, téphetik és marcangolhatják a húsát, jóllakhatnak vele, ők temessék, a dögmadarak, föld be ne fogadja, még a csontját sem, az a tengeré lesz — így szólt a parancs.

— Miért tetted, Vid ? — kérdezte.

Vid fájdalmasan felnyögött, aztán valami ismeretlen és láthatatlan erő megkönyörült rajta és csodát tett: gyöngéden, kínok nélkül lefejtette a keresztről és ragadta, sodorta magával.

Hová, merre viszi, merre sodorja ? A tenger szele ez, ami arcát éri vagy más hűvösség, titokzatos és mégis ismerős: valahol messze, irdatlan messze, a Tisza partján jár Íjászaival, a kelő hajnalban vadak nyomát keresik, és bolondos szél cibálja. Cirógatja szőke üstökét?

Milyen hűvös ez a hideg, mintha eső paskolná testét és fürdetné, s elűzi a feje körül gomolygó sűrű, nehéz ködöt.

Hány éve már, huszonöt vagy harminc, hogy nem hallgatott az öregek szavára, és abba az esztelen kalandba bocsátkozott? Nem győzelem és gazdag préda lett a vége, de halálnál gyötrelmesebb rabság. Eleinte számolta a hónapokat, a múló évszakokat, a vérét lázba ejtő tavaszokat, aztán abbahagyta. Mindent, mennyi mindent abbahagyott, amióta Fulgentiónak, a pannon légió századosának foglya, rabszolgája lett. Vele került ide is, Ravenna mellé, amikor letelt Fulgentio szol gálata. A rabja volt, ő, a heves és forrószívű Vid, a kevély és konok herceg, ezrek ura és parancsolója.

Még az első esztendőben széttörte rabsága láthatatlan bilincseit: megszökött. Észak felé futott, és ez volt a veszte, meg kellett volna tévesztenie üldözőit az első napon, hogy ne tudják, merre tart. De nem jutott messzire. Fulgentio