Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Hajdú András: Bagócsiné asszony — Esztike
Hajdú András Bagócsiné asszony Üljön ide közelebb, gyújtson rá és fújja. Felőlem fújhatja, mert én szeretem a cigarettafüstöt. Nem, én nem dohányzok, de azt tartom, hogy nem férfi, aki rá nem gyújt. És ne fecsegjen nekem ostobaságokról — komolyan akarok beszélni. Előbb azonban mondok valamit. A legjobban úgy tesz, ha észre sem veszi a lányokat. Vagy mindenkinek udvarol. Az se rossz. Az ilyen komoly embert rettenetesen komolyan veszi mindenki. Komoly emberbe csak halálosan lehet beleszeretni. Tehát ne tréfáljon soha. Csak magának árt. Azoknak a nagyon szép lányoknak különösen hagyjon békét. A lánynak a szépség a lelke. Az arca, a termete, a formája szabja meg, hogy milyen legyen. Ha Töröcsik Marinak retek-orra volna, akkor nem volna Töröcsik Mari. A szép lány kancsal szemmel, szeplős arccal és veres hajjal nem volna szép lány Érti ugye? Én is belenézek a tükörbe. De az más. Asszonynál az más. Amikor elüldögélek a tükör előtt, látom, hogy mire jogosít az, hogy szép fekete, tömött a hajam, élénk a szemem és még mindig rózsás az arcom. Néha veszekszem is a tükörrel, persze. Ez azonban nem tartozik ide, hagyjuk. A férjem is komoly ember volt, míg meg nem halt szegény. A bányában maradt. Fel akartuk építeni a házat. Hol keressen pénzt? Elment a bányába. Ott is maradt szegény. Nyugodjék békében. Neki jó. Pihen. Én meg özvegy vagyok. Bizony. Mondom, komoly ember volt. Szinte kiállhatatlanul halvérű. Én meg szamár lány voltam, csupa parázs. Beleszerettem. Jó ember volt, olyan csendes, szorgalmas. Nagyon vigyázott az egészségemre. Csak az volt a baj, hogy ő is belém szeretett. Haj, pedig igazán mondom, hogy tucatjával akadtak volna a faluban, akik szívesen látták volna házuknál. Csakhogy engem szeretett. Már jegyben jártunk, amikor Gál Ferkó szabadságra jött katonáéktól. Eljött hozzánk. Nem bánt semmit. Azt mondta, hogy húzzam le az ujjamról ezt a gyűrűt. Pofon ütöttem. Lássa, a sok bolondság között, amit elkövettem, ezt az egyet szégyellem csak. Mondjon már valami bohókásat, legyen már viccesebb, vagy szemtelen, mert istók uccse, megharagszom. Ez a hallgatag komorság bosszantó. Másnak nem is tudnék azért ennyit mesélni, mert már a tizedik szónál csipkelődne, vagy kelletné magát, mint a fiatal özvegy vigasztalója. Hallgat? Igaza van, azért mondok el mindent, mivel hallgat. Hát folytassuk. A férjem meghalt. Már négy esztendeje. Tele voltam sírással, fájdalommal és kétségbeeséssel. Megdöbbentem. A temetésen kisírtam magam, a halotti toron azonban már mosolyogtam. Csak amikor elmentek a vendégek és én anyámmal, meg az anyósommal egyedül maradtam a házban, akkor döbbentem meg igazán. Mi lesz? Gyűlöltem magam. Ha már ezt elmondtam, akkor elmondom a többit is. Elmúlt néhány hét vagy hónap is. Elfelejtettem mindent. A gyászt is, a magam gyűlöletét is. A tükör helyett belenéztem a férfiak szemébe. Kémleltem, hogy milyen vagyok. Csúnya ? Szép? Mit mondanak a tekintetek? Csak gyöngeség, izgalom, véletlen mozdulat látszik-e a szemekben?
