Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Hajdú András: Bagócsiné asszony — Esztike
Mindenki beszéli — a hátam mögött persze — tehát elmondhatom. Péli Jancsi hordta be szekérrel az erdőről a fát, amikor szívességét hálálva behívtam a konyhába egy kis pálinkára. Ö volt, aki megsajnált. Mit tagadjam? Elmondom én még a másikat is. Süveg István. Tudom, hogy beszélik. Beszéltek legalább is. Nagy szavak, esküdözéáek nélkül, kacagva kötöttük, oldottuk az ismeretséget. Nem volt belőle senkinek semmi baja. Elaltatták a szívemet, sózták életem levesét. Ennyi volt az egész. Nem voltam szerelmes egyikbe se. Érti? Egyikbe se. A legtovább Süveg István tartott ki, de tudtam, hogy ennek is vége lesz. Aztán vége is lett. Elment és én szerencsés utat kívántam neki. így volt. Hiszi? Hallgat? Ez valami pökkhendiség. Tettetés. Valami célja van velem, ki akar hallgatni, tanulni akar rajtam. Sokat elmondtam, igaz. Bár a legtöbbet látta is. De azért még sem tud mindent, nem ismer igazában. Azt csak hiszi, hogy nagyon jól ismer, mert tud valamit. Mondom: semmit se tud. Aratáskor kévehordó voltam a felkeresztezésnél. Ott dolgozott a fél falu. Emberek, legények, mind. Végignéztem rajtuk, és azon járt az eszem: ki lesz most? Nem kellett egyik sem. A szerelem kellett volna. Csakhogy másképpen néztem én őket: ez elhagy hamarosan, amazt megúnom majd, akár egy harmadik. Nem! Egyszerre megundorodtam, és eszembe jutott a férjem. Akár hiszi, akár nem, az asszony csak egyszer szeret igazán. Csak egyet szeret, de azt örökre szereti. Az asszonyok olyanok, hogy ha csalnak is a férjük előtt, vagy a házasság után, igazában az elsőt szeretik. Ha el is felejtik első szerelmesüket és férjhez mennek, vagy ha eltemetik a férjüket, akkor is annak az elsőnek a mását szeretik. És jaj nekik, ha nem találnak rá. És ezerszeresen jaj nekik, ha rátalálnak. Én nem vagyok modern. Nem i s voltam, különösen akkor nem, amikor férjhez mentem. A férjem volt az első szerelmem. Ez ugye mindent megmagyaráz? Megmagyarázza azt is, hogy a nyáron, ott a tarlón, miért undorodtam meg magamtól, amikor szegény Miskám, a megboldogult férjem jutott eszembe. Tudja, hogy egy kicsit hasonlít hozzá? Ne bizakodjon el, csak egy kicsit. 0 más volt. Más. Ne fintorogtassa az orrát. Aki beszélgetés közben olyan, mint valami régi missziós barát, közben olyan a gondolkodása, mint valami léhűtő modern emberé, az nem hasonlít Miskához. Valamiben hasonlít hozzá, ez igaz. Erről azonban nem beszélünk, jó? Ne beszéljünk róla, mert mondok valamit, amit nem szeretnék mondani. Aztán valamelyikünk megbánja. Még azt hiszi majd, hogy különös okom van annyit fecsegni. Hogyan tudok ilyen nyugodtan beszélni önmagámról? Akarja tudni? Megmondom: magam sem tudom. Talán megmagyarázhatom azért. Valamikor boldogítottam valakit. A férjemet, vagy mást, mindegy. Kiestem ebből a szerepből, mint amikor lánykoromban a színpadon szerepeltem, és nem kaptam meg a várt végszót. Nos, most már csak a magam gyönyörűségéért élek. És élni szeretek. Szóval önzőbb vagyok, mint valaha. És aki önző, az nagyon meg tudja figyelni saját kívánságait, nemde? No de már eleget fecsegtem. Csak azt akartam mondani — de azt nagyon komolyan —, hogy ne hitegesse a lányokat. Az ilyen komoly embert nagyon komolyan veszik. Ne tréfáljon velük. Vagy tréfáljon, de akkor mindegyikkel! Elhiheti, hogy igazam van, mert én olyan asszony vagyok, akiben minden fajtából van valami, tudok lányosán viháncolni, szendén megilletődni, biztatón nézni, amikor éppen megtagadok valamit, aztán asszony is vagyok, végeredményben... Nézze csak, előttünk sétáltak el az előbb azok a kislányok. Az a kis szőke Eszti idepillantott. Figyeltem. Most meg álldogálnak, forgolódnak. No, mindjárt úgy fordulnak, hogy visszanézhessenek. Reánk lesnek. Jobban mondva: magára. Odamegy ? Vagy mégis itt marad mellettem?!
