Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - Monoszlóy M. Dezső: Kadettek

kezdett, aztán a szájruzzsal apró vörös pontokat nyomott Szentlélek szőrös mellére a szeplők éts az anyajegyek közé. Amikor ezzel is elkészült, összemorzsolta a krétát és elkente a kissé éles kontúrokat, a maradék krétát meg Szentlélek arcára dörzsölte, úgyhogy az valóban kiugró pofacsontjaival, keskeny vörös szakállával elcsúfított halálfejnek látszott. Diavolo simogató tekintettel mégegyszer végignézett művén és önmagának hizelegve mondta:

— Ilyen rondát még életemben nem láttam, de még csak nem is álmodtam.

Szentlélek aztán kényelmesen elhelyezkedett a szalon padlóján, Diavolo pedig

megnézze. Mario is odaszaladt és kigombolta a beteg ingét. Diavolo elszörnyedve csapta össze a kezét.

— Segítség, segítség, Szentlélek haldoklik!

A kiáltásra vagy hatan is rohantak, de legelőbb a Barba érkezett, akinek kabinja a szalonból nyílt.

— Mi van már megint? — rikácsolta álmából felijesztett hangján.

— Parancsnok úr, kérem szépen, segítsen — tördelte a kezét Diavolo, tőle szokatlan tisztelettudással lehelve a szavakat. — Szegény barátom... nézze, parancsnok úr ... tessék megnézni, talán már nem is él.

Cozulich amint kivakarta az álmot a szeméből és észrevette az előtte fekvő mozdulatlan alakot, valóban megijedt és lehajolt hozzá, hogy közelebbről is megnézze. Diavolo elszörnyedve csapta össze a kezét.

— Szent Madonna... kiütések a mellén! Tifusz, tífusz! Parancsnok úr, ne tessék hozzányúlni!

Cozulich rémülten hökkent vissza, tagadhatatlan valami kiütés féléket ő is látott, de nem volt ideje közelebbről megnézni. Az odatolakodott Jeculi és Marosti is hátrahúzódtak.

— Na, még csak ez kellett — dörögte az öreg — Mario! — fordult a mellette állóhoz — szaladjon fel a hídra, visszafordulunk. Szentléleket járványkőrházba kell szállítani.

— Igenis — pattant Marió.

— Marosti, maga meg előkészít egy hordágyat, s ad valakit Diavolo mellé, ők ketten majd elviszik a szerencsétlent.

Szentléleket, amíg ezeket hallotta, a valódi ájulás is kezdte környékezni. Hogy őt járványkórházba vigyék? Ezt aztán megcsinálták. És méghozzá itt kell nyugodtan feküdnie és nem szólhat egy szót se.

A Cyklops lassan megfordult és elindult Pireusba. Cozulich szublimáttal öblögette a kezét, de a többiek is mind felvonultak a szalonból, csak Diavolo maradt lent egyedül, bajtárshoz illő hősiességgel és lemondással. A kijelölt matróz meg a hordágy is előkerült, s bár a rögtönzött szanitész erősen tiltakozott, hogy ő ilyen hullához nem nyúl, még majd ráragad a fene, végül mégis ráráncigálták Szentléleket a hordágyra. Kutya nehéz volt. Diavolo takarót is borított a betegre, a nagyobb fedélzeti világosság és a kíváncsi szemek elől védelmezőn. A szerencsétlen géptisztjelölt úgy érezte magát a pokróc alatt, mint malac a zsákban, amúgy is melege volt a félelemtől, de megintcsak nem szólhatott semmit, kínjában krétás szájaszélét nyalogatta.

A szalon lépcsőjén ugyancsak keserves volt felvinni a hordágyat, meg-megálltak, szuszogtak és mire elérték a hajópallót, már mind a két betegszállítónak csurgóit a verejtéke. Diavolo szomorú szemmel még visszanézett a hajóhídra és tekintete találkozott Cozulichéval, aki egészen meg volt hatva.

— Szegény fiú — morogta a foga között, mert hát jószíve volt az öregnek, csak ritkán mutatta.

Diavolo azonban meg keményítette a sajátját, nem akart többet érzelegni, megrántotta a hordágyat, a matróz utána bukdácsolt egyet-kettőt, azán fürge léptekkel elindultak a járványkórház felé.