Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Petrik József: Végletek között — vers
végletek között Ez a sok elképesztő gyönyörűség törhetetlen üveggel zárt világkirakat, az egyén felé elfeledtek építeni szilárd hidakat, minden, ami álom korában oly közel állott, egyszeribe elhúzódik a mélyfuratok s toronyházak végletébe. Kísérleteim tetőfokán kísérletezés tárgya lettem, megkoronázott tudatlanság hullámai zúgnak felettem; íme, a fejemre nőtt század: köreim szélén ólálkodva rámtörni készül párduc-módra, hálátlan robotként kiált: temesd el holmi apró vágyad! — A homlokomat fénycsurgóba emeltem fel, mert zord az élet, aki nem adja a magáét, mit bánja is, hogy harcra ébred! Csak nekilendül, nekibúsul, csappantja a homály dagályát, — mit tesz, ha szegény önmagát is! — Kerek világot vélek szabni, érjen fel illatos kenyérrel s kabát is legyen, hogyha fázom — de szörnyű átok híg vegyszerként támadni makacs elemeket. A biztos gyökéren feneketlen-mély derűforrásból felrajzó élet álom lehet csak, jó, ha megleszek talpamon állok egy emberként a tülekedésben, utazhatok, mint a vágómarhák méreteimmel arányos zúgban, s ezerszer jó, ha sírom is lesz egyszer, sejtjeim nyáját nem kergeti szét az elszivárgott kis örömeimből remekbe művelt fényűző halál. Ha meggondolom, bizony, kár értem ... Petrik József Zdenko Eeyfar: Prága télen
