Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Monoszlóy M. Dezső: Kadettek
Ifff Jpiiplf nuuciiCA Diavolo és Szentlélek elválaszthatatlan barátok. Jóban, rosszban egyaránt. Szentlélek az idősebb, Diavolo a harciasabb. Olyan húszéves körüli mind a kettő. Diavolo fekete hajú, kerekképű, zömök ifjú. Szentlélek rőt frizurájú, nagy, kövér szeplőkkel az arcán, lajtorja termetű, keze-lába olyan hosszú, hogy egyszerre van útjában mind a négy végtagja, akármit is akar csinálni velük. Szentlélek ezenfelül szakállfélét is visel, egy pár égnek pimaszkodott malacsörtét az állán, Diavolonak viszont fekete bajusz pelyhedzik az orra alatt. A becsületes nevüket nagyobbára feledés homálya fedi, de két névre kinek van szüksége egyszerre? Ha Cozulich, a Cyklops parancsnoka elordítja magát, hol van Diavolo, úgyis Szentlélek bújik ki a kazánházból, ha meg Szentléleket szólítja, Diavolo vigyo- rodik elő. A hajón elfoglalt helyzetüket illetve egyforma rangú a két kadett, csak Diavolo fedélzeti, Szentlélek meg géptisztjelölt. Az előbb említett rang- fokozatot talán Diavolo elmés szavaival lehetne legjobban meghatározni: — „több, mint hajósinas és valamivel kevesebb, mint a parancsnok. Ha jóerőben levő, akkor a matrózok sem verhetik el.“ Különben olyan „jus licentia“ alatt állnak, akiknek mindenki parancsol, ök azonban senkinek sem engedelmeskednek. Ennyit a kadett sorsról. A Cyklops éppen indulni készül, már a hajópallót is bevonták. Cozulich a parancsnoki hídon áll és sűrű tengerészmiatyánkok közepette tépi a haját. Egyszerre azonban egy hófehérbe öltözött úr rúgja el magát a partról és egyik lábával már el is éri a Cyklops fedélzetét, amikor nyomában egy nálánál magasabb szakállas tünemény lendül utána, de ennek csak a távolodó hajó széleit sikerül megkapni nyolc kapaszkodó ujjával. Cozulich sóhajtana is megkönnyebbülten a látomásra, de ebben a pillanatban az első ugró a másik lábával is talajt keres, s jól megvasalt cipőjével szakállas társának csimpaszkodó csontos ujjaira tapos, mire az elordítja magát és zsupsz! Marosti, a fedélzetmester szalad is a kötélért. Cozulich Giuseppe eszeveszetten káromkodik: — Hagyja megfulladni Szentléleket Marosti, jobb ha megfullad. Ez a kettő úgyis megöl engem. Szentlélek azonban nem akar vizihalált halni. Hörögve kapkod a kötél után, miközben jajgatva siránkozik Diavolonak, aki megelégedve figyeli a mentési munkálatot. — Megesznek a cápák! Megesznek a cápák! — Nem esznek meg — nyugtatja Diavolo — előbb zabái meg minket az öreg — azzal hátrabök hüvelykujjával a hídra, ahonnan a Barba rázza ökleit. Szentlélek persze mindezt nem hallja. Végül megfogja a kötelet s fel is rán- cigálják a fedélzetre valahogy. Ericonak, a hajóspincérnek a könnyei potyognak a nevetéstől. Szentlélek feje olyan, mint egy iszapba bújt rozmáré. Szakállán, haján hinárszálak, csigák, moszatok és mindaz a szemét, ami a hajókról a belső kikötőbe ömlik. Áll a fedélzeten és pucolja magáról a koszt. Marosti egyre, sápadtabban nézi, a kezébe gyömöszöli az állát, mintha a fejét akarná visszatartani, nehogy nekimenjen Szentléleknek, de nem bírja, elbődül. — Az istenit magának, mit csinál? Monoszlóy M. Dezső
