Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Ortutay Gyula: Egymás teljesebb megismeréséért
Ortutay Gyula egymás teljesebb megismeréséért Szakmám szerint néprajzkutató vagyok, közelebbről a folklóre kérdéseivel, különösen a népmesével, balladával s bizonyos elméleti kérdésekkel foglalkozom. Tudományunk alapvető módszere a különböző nemzetek, etnikai csoportok körében mérhetetlen mennyiségben gyűjtött anyag rendszerezésére a történeti összehasonlító módszer. Hosszú évtizedek óta folyik a vita az összehasonlítás jó módszerének a kialakításáról, folyik ez a polgári kutatók között is s a marxista kutatás egyideig úgy vélte, hogy eleve bűnös polgári ideológiai elhajlás ez az összehasonlítás; sajnos, jobbat nem ajánlt helyette. Jómagam éppen Prágában javasoltam 1956 májusában egy folklóre-konferencián a modern, a történeti és dialektikus szemléletre alapozott összehasonlító módszer kialakítását s különösen azt, hogy a részleteiben is kidolgozandó módszer alapján elsősorban a szocialista országok népköltészeti anyagának történeti-társadalmi és költészeti összefüggéseit vegyük vizsgálóra. Ami igaz, az igaz: javaslatomat lelkesedés fogadta, megválasztottuk Csicserovot, a kitűnő szovjet folkloristát a leendő bizottság elnökének — sajnos, nem sokkal a konferencia után Csicserov meghalt s a javaslatom azóta is békésen pihen a Český lid hasábjain. Gondolom, ez bevezetésnek is, helyzet-elemzésnek is elég. A népköltészet kutatása, hasonlatosan a néprajz egyéb ágazataihoz, egyszerre nemzeti és nemzetközi tudomány. Lényege szerint dialektikusán egyesíti ezt a kettőt. Nem kutatjuk a nemzeti, az elkülönítő, sajátos etnikus jegyeket, ha a legbecsületesebb és a legszélesebb alapokon nyugvó nemzetközi összehasonlítást el nem végezzük. Különben magyar, szlovák, morva, svéd, angol specialitásnak tartjuk azt, ami előfordul másutt is, provinciális, vagy sovinisztán gyűlölködő módon sajátunknak tartjuk azt, ami óeurópai örökség, vagy több nemzet közös kincse. Folytathatnám a példákat. S azt hiszem, ami áll az európai népköltészet kutatására, az igaz az európai irodalmak kapcsolatainak népköltészetére is, jelenkorára is. Goethe mondotta ki a világirodalom szavát s határozta meg fogalmi körét is először — s nem véletlen, hogy a világgazdaság, világkereskedelem fogalma is ebben a korban születik, nálunk a paraszti sors tragikumát fejtegető Berzeviczy Gergely beszélt róla először. Csakhogy a világirodalom, a szó igaz teljességében s a maga ellentmondásos, eleven életében akkor valóság a mi korunkban, ha a világirodalmi főáramlatok érintkeznek, vitáznak harcolnak egymással, ha ezeket a vitákat az egymás ismeretének lehető teljessége hatja át. S erről a teljességre törő gazdag valóságos ismeretről nem beszélhetünk a szocialista országok irodalmai, irodalmi tendenciái között sem, nemhogy a világirodalom jelenkorával kapcsolatban. Ez pedig mindenképp kártékony szegénység. Ismerem a törekvéseket, amelyek napjaink irodalomtörténészeit arra ösztönzik, hogy az összehasonlító irodalomtörténeti kutatásokat újra felélesszék, jelentős hagyományú irányzat ez; erre törekszünk ismét mi is a népköltészeti kutatás területén, hiszen még a puszta motívumok összehasonlításában is oly nagy eredmények születtek, mint Bartók Béla keleteurópai népzenei összehasonlításai. Hivatkozhatunk egy sor eredményre: évről-évre nő a fordítások száma, egyre többször találkozunk s talán kezd már több is kialakulni közöttünk, mint a felületes ismeretség.
