Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - Ortutay Gyula: Egymás teljesebb megismeréséért

Mindez azonban kevés, nagyon kevés, Fábry Zoltán legújabb kötetét olvasva, értjük meg, hogy mennyire kevéssé ismeri irodalmi köztudatunk a csehszlovákiai magyar irodalmat — s bizonyára így vagyunk a jugoszláviai, a romániai magyar irodalommal is. S ez csak a magyar még, annak részei, hol van a keleteurópai, az európai, hol a világirodalom. Ugyan mondogatni szeretjük: jobban ismerjük a világirodalom egy-egy tartományát, mint közvetlen szomszédainkat. Ezért őszinte örömmel üdvözlöm az Irodalmi Szemle kezdeményezését: vitassuk meg lehetséges kapcsolatainkat, kerüljünk közelebb egymáshoz is, a világirodalom nagy áramlataihoz is. Ne legyen ez holmi vidékies rokon-keresgélés, hanem a minél teljesebb ismeretre való törekvés módszereinek kidolgozása. Ne lelkendezzünk, ne emlegessük a szokásos irodalmi és politikai szólamokat, hanem a valóságos együttműködés reális módjait tárjuk fel. Néhányra — tudom, csak egy-kettő ez a lehetséges módszerek közül — magam is szeretnék rámutatni.

A közös könyvkiadási terveket tegyük átgondoltabbá. Ne esetlegességek irányítsák a művek kiválogatását, fordítását. Törekednünk kellene a szocialista országok klasszikus irodalmának és népköltészetének jobb ismeretére. Átgondolt terv ezen a területen nincs — talán a szovjet könyvkiadás törekszik rendszeresen arra, hogy a szocialista országok klasszikusait megismertesse s eléggé teljesnek nevezhető ez, amit mi például az orosz irodalom klasszikusairól Gorkij-ig tudunk. Néhány éve a Magyar Nemzet című lapban egy tervet publikáltam arról, hogy adhatnók ki közös vállalkozásban a szocialista országok népköltészetének egy több kötetes antológiáját. Még hazai könyvkiadásunk sem reagált rá. Pedig a modern irodalmi költészeti irányok jó ismerete csak a klasszikus irodalmi örökség és a népköltészet ismeretére épülhet.

Egy-egy adott világirodalmi, vagy a szocialista országok szűkebb közös hazáját érdeklő kérdésről rendezzünk jól előkészített vitát s azt bátran vigyük sajtón, rádión, televízión keresztül minél nagyobb nyilvánosság elé. Sartre moszkvai nyilatkozata, a prágai Kafka-vita európai visszhangja eléggé bíztató lehet. Tudom, hogy egy-egy európai új stílus-áramlat, a Marxizmus mai filozófiai kérdésfeltevései, a Nyugat vívódásai mennyi vitát keltenek ifjúságunkban, s a fiatal írók, művészek között. Az a meggyőződésem, hogy ideológiai pozíciónk világos és erős: a bénult erkölcsi defenzíva után tisztán szólhatunk igazunkról. Politikailag is szükség van ezekre a vitákra, ne féljünk tőlük. A szélesebb közvéleményt érdeklő viták mellett szükséges, hogy a szocialista országok akadémiái, tudományos intézetei kijelöljenek olyan témákat, amelyek megoldása csak közös kutatás útján lehetséges: irodalmunk, népköltészetünk számos ilyen témát kínál. A szocialista tudomány, irodalom nemzetközisége csak így lehet valóság. Ha elzárkózunk az ilyen viták, együttműködés elől, a legszebb internacionalista frázis mögött is gyáva vagy sovén provincializmus rejtőzködik.

Ez csak néhány javaslat. A valóság sokkal gazdagabb. Szükséges, hogy egymás kultúráját, irodalmát egyre bensőségesebben, a mindennapok eleven áramlása szerint ismerjük. Ezt nem lehet csupán kimondani: szervezni s gyakorolni kell. A két világháború között Keleteurópa népeit a gyűlölet s az egymásról való tudatlanság választotta el. Csak a haladó szellemű írók, kutatók, a nemzetközi munkásmozgalom emberei tudtak egymásról. Tán nem ízetlen, ha egy személyes emlék ide tolakodik: első, naivul romantikus tanulmányomról az első kritikát Balogh Edgár írta, Csehszlovákiában. Idehaza még el sem verték rajtam a port, Balogh már szeretettel és határozott kommunista kritikával szól tanulmányomról. Máig nem felejtem el. Az a meggyőződésem, hogy a szocialisták épülő világában többet kellene egymásról tudnunk, rendszeresebben, hamis előfeltevések nélkül. S így közelebb jutnánk a magunk jobb megismeréséhez s a világirodalomban való szerepünket, feladatunkat is tisztábban látnánk.

Azt aligha kell fejtegetnem, hogy Csehszlovákia és hazám között a csehszlovákiai magyar írók mily sokat tehetnek, mennyire elsőrendű feladatuk a jó kapcsolatok megteremtése, a jó és szép párbeszéd felerősítése a két nép között. Ez a párbeszéd a népköltészet ágaiban már régóta folyik: rokon típusú mesékben, Jánosíkról szóló magyar mondában, Rákóczit, Kossuthot idéző szlovák, morva történeti énekben, rokon dallamra zendítő népdalban.