Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30
A külföldi segély, mondta Kennedy, „a Marshall-terv kezdetétől fogva a legélesebb támadásoknak“ volt kitéve. (Ugyanott.) Másnap, november 15-én, a szenátus jóváhagyott egy 3,7 .milliárd dolláros külföldi segélyt, s ez 200 millióval több volt, mint amit a képviselőház megszavazott — de 800 millióval kevesebb annál, amit az elnök kért. (Ugyanott, 1963. november 16-án.) A gazdasági segítség programját, amelytől Rostow és Kennedy olyan sokat várt, „a fel- ismerhetetlenségig megcsonkították“. A szocialista országok Amikor J. F. Kennedy az 1961. év elején elfoglalta hivatalát, kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak „minden kétséget kizáróan elegendő“ fegyverrel kell rendelkeznie, de egyúttal kötelezte magát, hogy „nem fog félni a tárgyalóasztaltól“. Bécsben néhány hónappal később N. Sz. Hruscsovval találkozott: beszélgetésük józan és eredményes volt. Közel egy évvel azután, hogy az U 2-es kémrepülő amerikai provokációja és Eisenhower merevsége lehetetlenné tette a legmagasabb szintű párizsi értekezletet, Moszkva és Washington között „felújult a diplomáciai érintkezés“. .Nem mindennapi jelentősége volt ennek a ténynek az egész világra nézve. Az 1961. június elején lefolyt bécsi eszmecsere vált 1962 őszén a fenyegető karibi válság megoldásának alapjává. A világ ugyanis valóban „kifejezetten más“ volt. Kennedy a változások értelmét sokszor nem ismerte fel; de érdeme, hogy a döntő pillanatban képes volt felismerni a változások következményeit. Kétségtelen, hogy döntő szerepet játszott itt a világ erőinek objektív aránya — de nem kevésbé igaz, hogy ennek elismerése államférfiúi felelősség - tudatot és bátorságot követelt. A karibi válság volt a mérföldkő. „Előtte“, írta 1964 januárjában az amerikai kommunisták havilapja, a Political Affairs, „egy jobbra tartó irányzat volt túlsúlyban. Csak amikor Kennedy úgy döntött, hogy 1962 válságos októberében elfogadja Hruscsov javaslatát, állt be fordulat a békés egymás mellett élés politikájában. Az Ann Arbor egyetemen 1963. június 10-én elmondott beszéde, s végül a kísérletek betiltásáról szóló szerződés megkötése is ezt a fordulatot jelezte.“ „Igaz, hogy az elnöknek a szerződésben leszögezett béketörekvéseit a berlini kérdés vitájában makacs háborús magatartás, Dél-Vietnamban pedig kérlelhetetlen népirtó politika kísérte. Döntő jelentősége van azonban annak a ténynek, hogy a nép tudatában a Kennedy-kor- mány, és különösen maga az elnök, azonosult a fajgyűlölet és a háborús fenyegetőzéssel szemben való fokozott ellenállás hajlamával.“ Kennedy külpolitikájának fejlődését hasonlóképpen értékelte 1963. december 14-én a Nation című liberális hetilap: Kennedy „szerencsétlenségére örökölt egy csomó csődbejutott politikai koncepciót és zsákutcát, melyekről nem tehetett; és soha sem bírt kievic- kélni a felhalmozódott tévedések és téves számítások marazmusából... De amint felismerte a hatalom korlátait, új utakat mutatott, és ezek felé irányította a nemzet gondolkodását. Döntő fordulatot jelentett a kísérletek .betiltásáról szóló szerződés ... Csökkenteni kezdtük a fegyverkezésre költött pénzösszegeket, leráztunk néhány katonai kötelezettséget, kutatjuk a feszültség fokozatos csökkentésének lehetőségét — röviden: ráléptünk a béke felé vezető nagy útra __“ So kminden megrekedt a kezdet kezdetén, sok tekintetben Kennedy sem szabadulhatott az elavult dogmák börtönéből. „Már 1950-ben“, mondta George F. Kennan 1963 őszén, „kételyeim támadtak, amikor Acheson új fegyverkezésbe hajszolta Nyugat- Németországot. Komoly buktatója ez a mi kelet-európai politikánknak. Keleten Németországtól mindenki fél, és nem akarják, hogy a németeket újra felfegyverezzék. Ebben a félelemben a kelet-európai nemzetek osztoznak az uralmon levő kormányokkal. Nem is ártana a németeknek egy legkevesebb húszéves demilitarizáltság ...“ Kennan tehát Németország semlegesítése mellett emel szót, s ez azt jelenti, hogy az országnak csak annyi fegyvert hagynának meg, amennyire védelme biztosításához szüksége van. Erre azonban az amerikaiak nem bírják magukat rászánni: „magunk kötöttük meg a kezünket, mert hiszünk egy Nyugat-Németországban állomásozó erős amerikai haderő szükségességében — még akkor is, ha az oroszok visszahúzódnának Kelet-Németországból.“ Ha az amerikai kormány, folytatja Kennan, meg tudna szabadulni a Kongresszus és a szövetségesek fékező hatásától, természetesen mindenekelőtt magától Nyugat-Németor- szágtól, „újra átgondolhatnánk a német kérdéssel kapcsolatos álláspontunkat, és hiszem, hogy hasznos eredményre jutnánk ... Ugyanígy újra meg kellene vizsgálnunk keleteurópai politikánkat. Egy alapos vitában végre meg kell és át kell világítanunk a nukleáris fegyverekhez való viszonyunkat. Veszélyt látok abban, hogy megoldatlan problémákat vonszolunk magunk után. Épp a közelmúltban
