Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30

épp azt a fajta politikát zárta ki, amelyikre akkor különösen nagy, sőt mulaszthatatlan szükség lett volna. Sem Eisenhower, sem Dulles nem volt képes a maga külpolitikai koncepcióját rugalmasan hozzáalkalmazni a gyorsan változó világhoz.

Ez volt a kritika; utána került sor a programra.

A huszadik század világát Rostow úgy értelmezte, hogy három lényeges erő dolgozik benne: egy technológiai forradalom a közlekedés területén, egy forradalom a fegyvernemek fejlődésében, és az elmaradott országok gazdasági életéneik forradalmi ütemű modernizálódása. (Amint látjuk, szerinte egyik forradalom sem politikai jellegű.) Ezek az erők együttesen mind ugyanabban az irányban hatnak: „a világaréna kiterjesztése irányában“, ahol „a hatalmi központok száma szaporodni fog". Ez majd arra kényszeríti a Szovjetuniót, hogy „fogadja el a multipoláris világ egyik nagy, felelős államának a szerepét“. (Olyan világról beszél, ahol több „vonzási központ“ van. Más szóval: Rostow feltételezi, hogy sem a Szovjetunió, sem az Egyesült Államok nem marad meg abban a kulcshelyzetben, ahova a történelmi fejlődés a második világháború befejezése után állította. Bizonyítékul rendszerint a viszonylag önálló francia külpolitikát, másrészt a kommunista pártok többségének a kínai kommunista párttal folytatott vitáját hozza fel. Ez a folyamat, amit a nézetek differenciálódása és a hatalom elaprózódása jellemez, Rostow szerint továbbra is érvényben marad. Az amerikai szerző ezek alapján kézenfekvő dolgot javasol: alapvető változást szerte a világon a haladásra törekvő történelmi erők jellegében és szerkezetében. Ily módon a „multipolaritásnak“ ezek lennének a következményei: megfosztani a világ forradalmi áramlatait viszonylagos elméleti egységüktől és eszmei összetartozásuktól, másrészt gazdasági bázisuktól és katonai szervezetüktől, amely — amint azt a szovjet diplomácia különösen Szuez és Kuba esetében bebizonyította — már puszta létével is „fedezi“ őket.) Ez a fajta nemzetközi fejlődés a szocialista gazdasági rendszer fejlődésével karöltve odahatna Rostow szerint, hogy „a szovjet társadalom az Egyesült Államok mintájára, egy nagyvárosi, de mozgékony életmód felé fog haladni... Az ellenőrzés hatékonysága és a szabadság között levő egyensúly olyan módon változna ... hogy a szovjet társadalom eltávolodna a kommunista múlt hagyományaitól és szerkezetétől.“

Ezen a ponton már egész világos Rostow bonyolult eszmefuttatásának politikai célzata: A nagyvárosi életmód és a magasabb életszínvonal állítólag legyőzi a társadalom kom- munisztikus típusát — bár a valóságban mindkettő csupán annak nélkülözhetetlen anyagi feltételét jelenti. Hasonlóképpen azonosítják a burzsoá jellegű demokráciához való visszatéréssel a proletárdiktatúrából a kommunista önkormányzatba való fokozatos átmenetet. így helyettesítik észrevétlenül a kommunizmus „abszolút humanizmusát“ a kapitalista társadalom antihumanizmusával.

(Három széljegyzet: 1. Ez az antihumaniz- mus mindmáig történelmi tény: elég egy pillantás az öregekre és a betegekre, s a szakképzetlen és munkanélküli tömegek helyzetére még a fejlett kapitalista országokban is, beleértve az Egyesült Államokat, vagy elég, ha megvizsgáljuk a gazdaságilag elmaradott országok proletár és paraszttömegeinek feneketlen nyomorát. Azonkívül nemcsak a gazdasági elnyomásban nyilvánul meg a kapitalista társadalom antihumanizmusa. 2. Igaz ugyan, hogy korunk technológiai forradalmát a munkatermelékenység aránylag gyors növekedése, valamint az alkalmazásban levő, egészséges és lehetőleg szakképzett dolgozók életszínvonalának látható növekedése kíséri a fejlett kapitalista országokban. A nyugati értelmiség szaDadelvű rétege úgy véli, hogy ez a fejlődés általában teremti meg „a kapitalizmus' humanizálásának“ feltételeit. Ez a távlat azonban feltételezi a békét, és néha abba a gondolatba torkollik, hogy a kapitalizmus és a szocializmus hosszú ideig kölcsönösen hatni fog egymásra, sőt, bizonyos mértékig közeledni fog egymáshoz. 3. Ezek az elméletek tehát elvetik a szocialista forradalmak távlatát a kapitalista országok fejlődésében, de a háborús hangulatok és az antikommunista hisztéria ellen küzdenek különösen a nemzetközi kapcsolatok területén.)

Ebben a munkában elsősorban nem is arról a vitáról van szó, amit Kennedy és elméleti szakemberei velünk folytatnak, hanem a kormány és az amerikai szélső jobboldal között kirobbant konfliktusról. A jobboldal szerint ezek az elvont eszmefuttatások „intellektua- lizmustól“ „európai“ (azaz. amerikaiatlan) gondolkodásmódtól és főleg a kommunizmussal való „béküléseitől“ bűzlenek. Rostow azonban a gyakorlat embere, és tudja, hogy a jobboldal keze messzire elér. Az akadályt főleg a Nemzetbiztonsági Tanácsban látja (szűkebb körű kabinet külpolitikai és katonai kérdések számára, s maga a köztársasági elnök vezeti) és a „vezérkari főnökök testületében“. Hosszas elméleti fejtegetései tehát logikusan torkollnak az óhajba, hogy „változzon meg Washington szelleme“.