Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30

Kennedy politikai pályafutása alatt gyors ütemben folytatódott a töke koncentrációja és centralizációja, és tovább zsugorodott az uralkodó réteg. De a modern világ adottságai, — bonyolult ellentétei általában, de különösen a forradalmi erők növekedése, — egyre gyakrabban megkövetelték, hogy minden politikai döntést a legmesszemenőbb összefüggések vizsgálata előzzön meg, és mielőtt a politikus döntene, legalább próbálja áttekinteni a valóságot a maga egészében. Kennedy ezt gyorsabban és következetesebben átgondolta, mint az amerikai politikusok többsége: számára magától értetődő dolog volt, hogy ha nincs más kiút, egyik-másik tőkés csoportosulás részleges, közvetlen, haszonleső érdekeit alá kell rendelni a főcélnak: a kapitalista rendszer fenntartásának és megszilárdításának, hogy megkíséreljék a nyereségszervezés lehetőségének növelését általában.

A béke, amelynek Kennedy nemcsak megírta, hanem gyakorolta is a stratégiáját, ilyen körülmények között nem bírt egységes valóságtartalommal és értékkel. Az emberi lét alapvető feltételét és értékét látta benne — de ugyanakkor eszköz is volt, hogy az uralkodó osztály érdekeit megvalósíthassa általa: néhány határesettől eltekintve, amit ugyan nem zárt ki, de amitől rettegett, a két világ- rendszer között uralkodó békét úgy értékelte mint a kapitalzmus konszolidációja érdekében kifejtett törekvéseinek előfeltételét. Ebben rejlett az elnök valóságérzéke: egy nukleáris világháború — s ezt többször is kifejtette — annak a rendszernek is végzetes történelmi katasztrófát jelentene, amelyiket védelmezni és szélesíteni akart. Másrészt viszont nagyon távol szakadt a valóságtól, amikor azt hirdette, hogy nem lehet igazi béke, amíg a Szovjetunió nem mond le a „kommunista univerzalizmusról“ — a mi fogalmazásunkban arról a meggyőződéséről, hogy a történelem mindenhol a kommunizmus irányába fejlődik; amíg nem szűnik meg szítani és támogatni a világ legkülönbözőbb forradalmi áramlatait — akkor ugyanis szerinte a mozgalmak egy része teljesen elapadna, másik részük pedig legalábbis megszűnne veszélyeztetni a burzsoáziát; amíg nem válik a mai status quo-t támogató „felelős nagyhatalommá“ — belső szerkezetében pedig meg nem valósítja a felvilágosult amerikanizmus valamelyik változatát. így állította a békét egy-egy állapot szintjére, ahol a történelmi fejlődés csak egy „politikamentes evolúcióra“ korlátozódik — a béke igazi politikai tartalma tehát az ellen- forradalom.

Ez azonban ideológiai követelmény volt. A gyakorlati diplomácia rugalmasabb és merevebb is volt egyszerre. Erről a tárgyról viszont hadd szóljanak inkább Kennedy szakértő munkatársai.

Rostow,

keresztnevén Walter, a massachusetti technikai főiskola gazdaságtörténet-professzora, és később, az elnöki választókampánytól kezdve, Kennedy egyik legközelebbi külpolitikai tanácsadója, az 1960-as esztendő végén adta ki „The United States in the World Arena“ című könyvét (Az Egyesült Államok a világ küzdőterén). Benne az 1940-től 1958-ig terjedő évek amerikai külpolitikáját elemezte bíráló szemmel (vagyis Roosewelt, Truman, és Eisenhower korszakát), és kimutattta, hogy az elmúlt évek minden kudarca egy „különleges amerikai nemzeti stílusra“ vezethető vissza. Azt akarta ezzel mondani, hogy az Egyesült Államok politikája egészében képtelen a világ objektív fejlődéséhez „radikálisan alkalmazkodni“.

Ennek okát Rostow — Reece McGee-hez hasonlóan — a tizenkilencedik században keresi. Akkor az amerikai társadalom nigy léptekkel haladt még előre, és elhanyagolta a „szigorú intellektuális önvizsgálatot“. Ezért az amerikai nemzeti stílus körülbelül így értelmezte a problémák megoldását: inkább az ismétlődő típusokat figyelni (az egyéni és történelmi helyzetek típusait), mint logikai úton tárni fel az okok és okozatok összefüggéseit.“ Ez a primitív tapasztalati, vagy méginkább ösztönös vizsgálatmód okozta a meggondolatlan, elhamarkodott külpolitikai lépések egész sorozatait, mert közülük mindegyik a lehetetlenre vállalkozott: áthidalni a szakadékot, ami az eszményi „amerikai“ szabvány és a külvilág „reálpolitikája“ által diktált kompromisszum között tátong.“

Rostow álláspontja szerint tehát az utolsó fél évszázad amerikai külpolitikája lényegében nem más, mint egyetlen nagy tévedés: „A nemzet provinciális szemszögből szemlélte a világot és a problémákat, amiket a tágasabb környezet elébe tárt — s ezért a problémákat esetről esetre hamisan értelmezte.“ (Összehasonlításul egy másik idézet: „Ha Európából vizsgáljuk, mit írnak Amerikában a politikáról, sok mindent túlhaladottnak, sőt provinciálisnak találunk.“ Walter Lippmann, az amerikai külpolitikai kommentátorok korelnöke írta ezt 1963. november 20-án.)

Klasszikus példája volt ennek a nagy félreértésnek Eisenhower politikája. Az ő ,.stílusa“