Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - FIGYELŐ - Jaroslava Blašková: Fehér harisnya

— Hm, — nézett fel Lucia. — Olyan klassz, hogy átvitt a tó túlsó partjára, aztán otthagyott.

A fiú szája tátva maradt.

Köztük bátortalanul pislogott a tűz, nehezen kapott lángra a nedves fa.

— Hogyhogy?

— Ahogy mondom. Szemtelenkedett és kiabálni kezdtem.

Megint érezte a térdén Janičiar kezét. Szép kéz volt, középső ujján tekintélyes pecsétgyűrűvel. Az evezők a vizen feküdtek, nyomukban hosszú csík húzódott a tavon. Azt mondta — pipikém — és középső ujján reszketett a pecsétgyűrű. Nem kiabált, csak kissé elsápadt, szeme majd kiugrott, mint a kis kacsáé, amikor először lát farkaskutyát. Ismerte az efféle helyzeteket, persze hogy ismerte. De Janičiar rendes ember volt, a feleségét is látta, karonfogva mentek, az asszonyon fehérgalléros kosztüm volt. Azt mondta — pipikém, és Lucia valami szamárságot hebegett, hogy hideg a víz és hogy holnap szép idő lesz. Janičiar furcsán vigyorgott, mintha egyszerre más fejet tett volna fel, Lucia szörnyen kínosan érezte magát. Amikor a férfi odakormányozta a csónakot az agyagos parthoz, kitépte magát a kezéből, lihegett — nem, nem — de Janičiar úgy látszik nem értette, így aztán kissé beszakította a trikóingjét. Janičiar dühbe gurult, egy olyan ing legalább kilencven korona. Hogyne lett volna dühös, azt mondta — buta liba! — a csónakba szállt és elment. Luciának esze ágába se jutott, hogy kiabáljon. Véletlenül sem gondolt volna rá, hogy Janičiar otthagyja.

A fiú úgy nézett, mintha csak most jönne rá, hogy lány ül előtte. Hirtelen elpirult. Egy darab fával be'lekotort a tűzbe, csak úgy röpködtek a szikrák, Luciának hátrább kellett húzódnia. A fiú nyilván rá is dühös volt, isten tudja miért.

— Bele kellett volna dobnod a vízbe, — hangja megcsuklott, s Lucia felnevetett.

— Hát persze. A vezetőt!

A tó még mindig csendes volt, az éjszaka békés és közömbös, a fiú kiabált:

— No és ha vezető? No és?

— Ne légy gyerek.

— Én az ilyen embert... Jézusom ... Miért vannak ilyen emberek... — rövidre nyírt hajába túrt, fejét két kezébe fogta, zavartan, értetlenül ide-oda tekerte.

Lucia bölcsen mosolygott, úgy érezte, nagyon sok benne a tapasztalat, a felnőttek lemondó, elszomorító tapasztaltsága.

Előtte dermed ten csillogott a víz, mint valami éjféli korcsolyapálya, lobogott a tűz, valahol a vikendházakon túl rekedten rikoltott egy madár. Feje lassan, lassan lehorgadt. Agyában álmok keringtek vadul, Sáriról, szürke állatfalkákról, egy tál fagylaltról. Szájában vaniliaízt, gyomrában jeges hideget érzett, amikor felébredt.

A fiú hason fekve fújta, szította a tüzet, orra hegye kormos volt.

— Minden csuromvizes. Egyfolytában kialszik.

— Hány óra lehet?

— Három felé jár. Nemsokára kezdődik a hajnal.

Lucia nyújtózkodott.

— Mehetnénk.

A fiú eltaposta a tüzet, pirosán hunyorogták a szétgurult parazsak.

— Szeretnénk olyan drágaköves gyűrűt,

— mondta Lucia, s a fiú, akiből még nem szállt el a szégyen, a kimondatlan világfájdalom, rávágta:

— Gyűrűk meg selyemrongyok. Ügyis csak a nők tehetnek mindenről.

— Hogyhogy mindenről?

— Arról is, hogy a férfiak bestiák. Egyszerűen mindenről. Fater is mondja.

— Ugyan kérlek! Például miről tehetek én? — Lucia didergett, topogott, álla vacogott a hidegtől. A fiú ránézett, a lány válláról mint tört szárnyak lógott a pokróc, egyszerre megesett rajta a szíve.

— A fater azért mondja, mert dühös a nőkre. A nőnek mindig csak pénz kell... A fiúk meg azt beszélik róla, hogy az utcánkból valami nőszemélyt kocsikáztat a motorján. Azt is mondták, hogy látták a Kristály bárban, megkérdezték, lopja-e a pénzt. Hát a faterom ronda alak, zsugori, de akármit mondanak, nem lop. Ne is mondják, mert valakinek laposra verem a pofáját. Viszeres a lába. Egész kék. — Önkéntelen kézmozdulatot tett, hangja elfúlt, felháborodásában kissé csücsörítette a száját, igazán olyan volt, mint a Miki- egér.

A tó fölött sápadtak voltak a csillagok, mint a pincelakásokban felnőtt lányok, ők ketten a ritkás hajnali fényben mentek a tábor felé, zárt ablakú vikendházak mellett.

Éppen akkor értek a táborhoz, amikor a nap rézvörös csücske felbukkant a harmadik tóból. Janičiar és a tervosztály főnöke a víz partján állt, a nyírfából ácsolt karfára támaszkodtak és gyönyörködtek a napkeltében. Janičiaron kék ballonselyem nadrág volt, nyakán szorosan záródó