Irodalmi Szemle, 1963

1963/4 - DISPUTA - Tóth Tibor: Több szabadság, több felelősség

gyilagosan, milyen része volt a személyi kultusz éveinek áldatlan jelenségeiben.

— XII. pártkongresszusunk — hangsúlyozta beszéde végén — végre megkezdte azt a nagy harcot, amelynek célja, hogy megnyerjük a nemzet bizalmát a rendszer, a párt, a szocializmus iránt. Mindnyájan tudjuk, e harc súlyos feltételek között indult meg. Talán kissé deklaratívnak hangzik, de nem térhetünk szótlanul napirendre a ránk váró feladatok fölött. Segítenünk kell pártunknak az építés és a bizalom e megújhodási folyamatában. Ma inkább mint bármikor azelőtt a párt oldalán kell haladnunk, nem kell félnünk attól, hogy félretegyük a kicsinyes szempontokat, személyes ügyeinket, félrerúgjuk a magunk kényelmét védelmező sáncokat. Ne panaszkodjunk, hogy a II. kongresszusunkat nem értették meg, hogy elnyomták, hatalmi, adminisztratív úton megsemmisítették. Ez nem igaz. A fejlődés lényegében igazat adott második kongresszusunknak. Az, ami ma történik, ugyanaz, amit akkor akartunk és továbbra is akarunk. II. kongresszusunk pozitív eredménye, hogy ma már hisztéria nélkül beszélhetünk így, hogy megírhattuk, amit megírtunk és amit írunk. Tőlünk függ, mit írunk. Tőlünk függ, mit és hogyan fogunk írni. Ezt elértük, így helyes, és aki egérfogóról beszél, az — bocsássák meg az éles kifejezést — nem jó szocialista író.

Laco Novomesky felszólalása elején a huszas és harmincas évek cseh és szlovák avant- garde-járól beszélt, amely iránt ma fokozottan érdeklődik elsősorban a fiatal olvasóközönség, s amely már akkor is az olvasók figyelmével, érdeklődésével találkozott. Hangsúlyozta, hogy az avantgardista művészek, akiket annakidején egyesek társadalmi és politikai közömbösséggel gyanúsítottak, a legnehezebb időkben, a fasiszta megszállás idején a legidőszerűbb és legszámottevőbb művekkel foglaltak állást a nép ügye mellett. Ezek az alkotások megszűntek csupán művészet lenni (mert valóban művészi alkotások voltak), s ha társadalmi jelentőségüket vizsgáljuk, Bezruč Sziléziai dalaihoz hasonlíthatjuk őket.

— Ezek a tények máris megfosztották hitelétől a dogmatikusok görcsös előítéleteit — folytatta Laco Novomesky. — Am felmerül a kérdés, miért fordul annyi érdeklődéssel és szeretettel a mai fiatal olvasó a két világháború közti kommunista avantgarde és az úgynevezett modern irodalmi irányzatok alkotásai felé, mért tanulmányozza őket a fiatal marxista irodalomtudomány, miért váltanak ki élénk vitákat; mi az oka mindennek, hisz már rég a múltban kikáderezték és kiutasították a jelen és a jövő tudatából, már rég eretneknek bélyegezték ennek az egész nemzedéknek a költészetét és egyéb alkotásait. A helyi dogmatikus azt mondaná, mindez „csakazért- isből“ történik, a párt és a marxizmus elleni „revizionista“ elfogultságból fakad, mert, értsük meg, minél tompább volt a dogma, annál

élesebben követelte magának az egyedül helyes és üdvözítő nézet koronáját, annál élesebben tartott igényt az egyedül jogosított pártos és marxista nézet címére. Esze ágába se jutott, hogy a két háború közti baloldali modern vagy avantgardista művészi törekvések népszerűsége éppen antidogmatizmusukba, a dogmák és sémák, apriorizmusok és leegyszerűsítések iránti bizalmatlanságukban és abban a kimondott vagy kimondatlan bizlamatlansá- gukban keresendő, ami az 1956 óta személyi kultusznak nevezett jelenség iránt nyilvánult meg. Esze ágába se juthatott mindez a dogmatikusnak, hisz éppen ezek a tényezők ingerelték gyűlöletre. Nem olyan rég volt, hogy a két háború közti cseh költészet eszmei értékét, a cseh költő forradalmi hitét azzal mérték, hogyan és mit írt, vagy egyáltalán írt-e valamit Sztálinról; nem volt ez olyan rég, hogy elfeledhettük volna az efféle értékmérőket! Ügy hiszem, ha a politikailag képzett marxista irodalomtörténész e szempontból, az SZKP XX. és XXII. kongresszusa felismeréseinek szempontjából vizsgálja a két világháború közti művészi törekvések értékét, számos bizonyságát látja annak, hogy a szerzők, akik kétségtelen odaadással viseltettek ügyünk iránt, hallgattak, keserűn nem nyilatkoztak olyan tézisekről, jelszavakról és agyonreklámozott jelenségekről, amelyek a maguk idejében „ügyünk“ sarkalatos ismérveinek számítottak; egyszóval azoknak a kétségeknek, annak a nyugtalanságnak, sőt kárhoztató elítélésének az elemeit találja meg bennük, amelyeknek a szovjet kommunisták XX. és XXII. kongresszusa, s utána pártunk XII. kongresszusa illetőségi jogot biztosított a szocialista gondolkodásban. (Mellékesen jegyzem meg ezzel kapcsolatban: nemrég a cseh irodalomtudományi intézet egyik munkatársa megkérdezte, mivel magyarázom, hogy Fučík irodalmi vitacikkeiben és elmefuttatásaiban nem használja a „szocialista realizmus“ kifejezést. Ügy hiszem, erre kielégítő "választ talál, ha a dolgokat a fentebb említett szempontokból kiindulva vizsgálja.)

Pártunknak a második világháború előtt a művészi alkotómunka kérdéseiben elfoglalt álláspontját, az avantgarde és az őt a szocialista realizmus nevében már akkor kárhoztató elvtársak között lefolyt vitákat 1962-ben világította meg az olomouci irodalomtudományi konferencián Paul Reimann, mégpedig ilykép- pen: nem igaz, hogy a párt konciliáns lett volna az avantgarde tagjainak művei iránt; a párt a szocialista realisták álláspontját osztotta, ám akkor a párt még ellenzékben volt, nem volt kezében a hatalom ... Most nem arról van szó, hogy a szocialista realistáknak volt-e igazuk, vagy a szürrealistáknak. Arról a megállapításról van szó, hogy „a pártnak még nem volt kezében a hatalom...“ Nem akarom felvetni a megdöbbent kérdést, vajon kommunista elképzelés szerint a párt hatalma használható-e másra, mint az ellenforradalom elnyomására. Azon sem akarok fennakadni,