Irodalmi Szemle, 1963

1963/4 - DISPUTA - Tóth Tibor: Több szabadság, több felelősség

hogyan kapcsolódhatok össze a hatalom kérdése egy kizárólag eszmei vitával, amely a művészet területén folyik, ráadásul kommunisták vagy olyan személyek között, akik a szocialista forradalom álláspontját képviselik. Más kérdésekre gondolok.

— Valóban azt higgyük-e, — folytatta Laco Novomeský, — hogy a hatalomrajutás után a párt ügye, a párt szükséglete, a kommunisták kétmilliós hadseregének ügye volt-e, hogy a cseh és a szlovák kultúra történetéből, az irodalom és a művészet történetéből kitöröljék a múlt egy fejezetét, amely így vagy úgy egybeforrott a kommunista párt létével és fejlődésével ? Tény ugyanis, hogy amikor a párt hatalomra jutott, a harmincas évek cseh költészetének mérlege a forradalom irodalmából kirekesztette a cseh költők túlnyomó többségét, akiknek művei — a párt hatalomra jutása előtt és az utóbbi időben, a tényeknek megfelelően ismét — nagyszerűen és büszkén bizonyították, hogy a forradalmi eszmék, sőt a kommunizmus eszméi erősen gyökereznek hazai kultúránkban. Tény, hogy két költő kivételével egy sem képviselhette teljesen és fenntartás nélkül azt a nagyszerű költői hagyományt, amelyhez foghatót aligha találunk másutt, mert Csehországban a költészet, az irodalom és általában a művészet minden valamirevaló, tehetséges képviselője a huszas évektől kezdve már lényegében a munkás- osztály dialektikus-materialista filozófiájának alapján állt. Igaz az is, hogy a két költő, aki átkerült a furcsa igazolás rostáján, arra a gonosz és mondjuk meg mindjárt, meg nem érdemelt sorsra jutott, hogy rábólintsanak a különböző dogmatikus doktrínákra; ennek következtében mindketten, főleg S. K. Neumann a mai olvasók körében elvesztette azt a megbecsülést, amely költői művét és harcát vitathatatlanul megilletné. Talán azt higgyük, hogy ez a ferde és fejetlen mészárlás az egész kommunista párt műve vagy kívánsága volt, higgyünk abban, hogy a párt hasznát látta?

— Értsenek meg: egyáltalán nem vetem szemére a szóbanforgó kritikusnak, hogy nem tetszik neki ez vagy az, vagy akár az egész cseh költészet. Erre teljes joga van, s joga van arra is, hogy véleményét kifejezze. De senkinek sem volt joga legfelsőbb ítélőszék- ként érvényre juttatni lényegében szubjekti- vista nézetét, amelyet a szektáns dogmatizmus jogerős, megfellebbezhetetlen ítéletté emelt. Senkinek sem volt joga nézetét kulturális politikánk ellentmondást nem tűrő vezérfonalává, kulturális és tudományos intézeteink munkájának irányelvévé tenni. Ebben van a máskülönben csak sajnálatra méltó tévedés tragikuma. Szememre vethetik, hogy olyasmivel foglalkozom, amit már — bár zajtalanul

— régebben eltemettek. A „Harminc év“ már hét esztendeje, az írók II. kongresszusán megkapta a magáét, s bár nem ítélték el, mert lasznosabbnak találták elítélni a II. kongresz- 5ZUS szellemét, mégsem tagadhatom, hogy ez í könyv már hosszabb ideje megszűnt kulturális politikánk kánona lenni, sőt valószínűleg a személyi kultusz keretében nálunk elkövetett tévedések gyümölcsének tekintik. Rá is bólinthatnék, mert valóban ez az igazság. De bocsánat, nem bólintok rá fenntartás nélkül, mert ezen a ponton jutunk a legégetőbb jelenbe.

Laco Novomeský ezután egy prágai írógyűlés tapasztalatai alapján arról beszélt, hogy az emberek még mindig nem akarnak vagy nem tudnak vitatkozni, s megelégedését fejezte ki, hogy a pártközpont képviselője, Cisar elvtárs az említett gyűlésen szabad vitára, vélemény- nyilvánításra biztatta az írókat. Remélhető-e, hogy fokozatosan megtörik a közöny, a félelem és az óvatosság jege, nincs-e szükség erősebb és meggyőzőbb impulzusra, hisz a pártban és az életben megfigyelhető új korszak egyelőre még csak a felvonás elején tart. bármilyen nagy reményekre is jogosít e kezdet, az emberek emlékezetében azonban ott él vele szemben a reménytelen tapasztalatok egész nagy drámája.

— Az említett gyűlésen arra gondoltam, — mondta Novomeský, — amire valószínűleg valamennyi vagy legalább a legtöbb részvevő gondolt. Helyes, ne féljünk, mondjuk meg nyíltan mi fáj, hol szorít a cipő. De pontosan így viselkedtünk már az írók II. kongresszusán, az SZKP XX. kongresszusa után: egyesek nyíltan beszéltek, mások lelkesen biztatták őket. De nem fizetődött ki a nyíltság. Skála elvtárs beszámolójára utalok ezzel kapcsolatban, csak erre szorítkozom, mert magam is óvatos vagyok. Az egyetlen dicséret, amellyel akkor a kongresszust illették, így hangzott:

......jó volt, hogy végre kimutatták a foguk

f

ehérét.. . Legalább megismertük őket...!“ Az efféle emlék, amíg nem kapcsolódik hozzá hatálytalanító bírálat vagy a bűnösök önbírálata, nagyon sokáig kőfalként dacol majd a legjobb szándékkal, a bizalom légkörének feltámasztására irányuló törekvésekkel, hogy bátran gondolkozzunk, bátran beszéljünk, bátran alkossunk, még annak árán is, hogy „megégetjük az ujjainkat“, de sebaj, hisz mögöttem állnak a többiek, nem hagynak elveszni. Amíg a személyi kultuszt nem helyettesítjük a reálisan és realisztikusan látott élettel, a kíméletlen igazság kíméletlen kultuszával, nem számolunk le a személyi kultusz következményeivel, mindaddig jámbor ábránd csupán, ha azt hisszük, hogy csendesen, észrevétlenül és suttogva megszabadulunk attól a szörnyű átoktól, amelyet a személyi kultusz irdatlan ordítással szórt életünkre.

Egyáltalában nincs és nem is lehet szó arról, hogy emlékezetünkben, levéltárakban vagy ócska újságokban azt keressük, mit mondott ama szerencsétlen ötvenes és későbbi években a másik, lelkesebben tapsolt-e nálam, készségesebben rótta-e le „az adót, amelyet mindnyájan megfizettünk“. Nincs és nem lehet szó arról, hogy kölcsönösen egymás fejéhez verjük mindezt, ahogy nincs és nem is lehet szó arról, hogy hallgatólagosan, szótlanul, lelki