Irodalmi Szemle, 1963

1963/4 - DISPUTA - Tóth Tibor: Több szabadság, több felelősség

a békés együttélés keretében. Sajnos, egyelőre csak jelszóról van szó. Az offenzívához felderítésre, hadseregre, vezérkarra, tüzérségi előkészítésre és sok más apróságra van szükség. Bár kissé durva a hasonlat, értelmetlen volna általános ideológiai offenzívát kezdeni kellő előkészítés nélkül. Ismerni kell például a terepet. Márpedig a terep az elmúlt években

— sztálini és egyéb években — jelentősen megváltozott. Az ideológiai ellenség is más, mint tizenöt éve volt. Előfordulhatna, hogy árnyak ellen harcolnánk, akiket a beláthatatlan sötétben magunk találtunk ki. Alig ismerjük a szépirodalmat. A filozófia, szociológia, politikai publicisztika, gazdaságtan — mind ismeretlen terep, amelyről csak véletlenül, javarészt másodkézből hallottunk. A világ kultúrája ezredévekben számítva oszthatatlan, de épp az elmúlt években megoszlott. Ezért elsősorban meg kell ismernünk azt, amit az elmúlt években nem ismerhettünk. Ez kellő intézkedéseket kíván a kiadói, könyvtári politika, személyes érintkezések, társadalomtudományi intézetek területén. Harc nélkül győzni nem lehet, de harcolni sem lehet megismerés nélkül. Éppen az ismeretek hiánya vagy részlegessége az oka, hogy például egy átlagos nyugateurópai szabadgondolkozót kis híján kommunistának tekintünk; hogy divatjamúlt dolgokat hordunk; hogy műalkotásaink exportjában a túlsó oldalon vélt divatot akarjuk kielégíteni ahelyett, hogy igyekeznénk meggyőzni őket szocialista kultúránk előnyeiről. Egyszóval tudatlanságból hízelegni próbálunk ahelyett, hogy elvi harcba, ideológiai offen- zívába kezdenénk. Ez elviselhetetlen és ártalmas. Az ismeretlen ellenség valószínűtlenül óriási méretűvé nő. Alapjában meg kell változtatni kulturális politkánkat. Az emberi tapasztalatszerzés nem azzal ér véget, hogy gyerekkorunkban megégetjük magunkat, hanem azzal, hogy a felnőtt megtanul a tűzzel bánni.

Vladimír Mináč nagy figyelemmel fogadott felszólalása végén kijelentette:

— A sztálini korszak indokolatlanul megkésett lezárása nálunk óriási károkat okozott nem csupán gazdasági téren, hanem — szerintem főleg — erkölcsi-politikai téren is, emberi szóval élve, a kölcsönös bizalom területén. A szocialista irodalom feladata, hogy helyreállítsa a bizalmat a szocializmus, a társadalmi erkölcs, embertársaink iránt. Aki a jövőre gondol, tudja, mily nehéz és felelős feladat ez. A Le Monde francia lap azt írta rólunk, a csehszlovákiai írók III. kongresszusától azt várják, hogy előbbre viszi hazánkban a desztalinizálás folyamatát. Tekintet nélkül arra, hogy mit kíván a Le Monde, mi valóban előbbre akarjuk vinni a tisztulás folyamatát, mégpedig nemcsak ezen a kongresszuson, hanem elsősorban mindennapos írói munkánkban. Mindezt a jövő nevében, vagyis a szocializmus nevében tesszük.

Milan Kundera cseh író (nehéz volna műfaj szerint beskatulyázni: egyaránt ír verset, drámárt, prózát és esszét) felszólalása elején a dogmatizmus elleni harccal foglalkozott. Megemlítette, nemcsak a dogmatikusok szenvednek gondolati meddőségben, hanem az ellenük vívott vitát is megjegyzi e gondolati meddőség. A harc ellenük egész magától értetődő, banális igazságokért folyt — a költő írhat szabad verset, az avantgardista művészet a szocializmus művészi örökségéhez tartozik, a pozitív irodalom meglehet pozitív hős nélkül, a szomorú vers nem eszmei árulás, nem lehet nagy irodalom az olyan, amely nem mondhatja el a valóságról a teljes igazságot, stb. A dogmatikusok jóvoltából magától értetődő igazságokat hajtogattunk. Ezt a pert meg kellett vívni, de intellektuális korlátoltságában volt valami szomorú. A dogmatikus kulturális politika megszakítottta a szocialista művészet természetes fejlődését, létrehozta a szocialista művészet megkonstruált elképzelését, amely tele volt előírásokkal és tilalmakkal. Kundera rámutatott arra, hogy 1956. után sem tettek jóvá mindent, amit jóvá kellett volna tenni. Megemlítette például a világhírű Laterna Magicát, amelyet megfosztottak alkotóitól, s amely ma a nagyarányú giccs melegágya. Rámutatott a Kvéten irodalmi folyóirat körül kialakult írócsoportra, amelynek fejlődése megsínylette, hogy a folyóiratot időnap előtt megszüntették. Bűn, sőt pazarlás, ha megszüntetnek minden kísérletező gócot színházi életünkben.

— Nézetem szerint a XX. században lehetetlen, hogy irodalmunk történelmileg múlhatatlanul szükséges fejlődése a nemzeti elszigetelődés üvegházában menjen végbe, — hangsúlyozta a továbbiakban Milan Kundera. Megemlítette a cseh irodalmi havi folyóirat, a Plamen rendezte ankétot, amelynek tárgya a szocialista országok kölcsönös kulturális kapcsolata volt: valamennyi résztvevő szinte egyértelműen kijelentette, hogy e kapcsolatok túlnyomó részt formális jellegűek, az eszmecsere és a műalkotásak kölcsönös cseréje távolról sem kielégítő. Ezzel kapcsolatban Kundera kijelentette:

— Lukács György sok kötetes életműve kétségtelenül a marxista esztétika és irodalomtörténet legfontosabb művei közé számít. Bár gyöngéi is vannak — például Lukács negatív viszonya az úgynevezett modern művészethez — senki sem tagadhatja, hogy Lukács művének ismerete nélkül nem lehet meg egyetlen komoly marxista sem, aki a társadalomtudományok területén dolgozik. Aki közülünk német nyelven tanulmányozta Lukács György írásait, ennek ellenére akarva-akarat- lan kis híján illegális tevékenységet fejtett ki.

Milan Kundera hangsúlyozta, hogy nem ismerjük a mai olasz kommunista esztéták és teoretikusok munkáit sem, stb. Internacionalista szocialista irodalom azonban elszigetelten nem fejlődhetik teljesen és torzítatlanul: kapcsolatban kell állnia az egész világ kultúrájával. A szocialista irodalom történelmi feladata sohasem az volt, hogy önmagába